2018. január 9., kedd

Kéz a kézben a történelemmel: a 77 éves Joan Baez képregényes köszöntése




Viszonyom a szuperhősös képregényekhez meglehetősen ellentmondásos. „Önmagáért” képtelen vagyok szeretni, sőt, akár el is olvasni egy-egy ilyen történetet: bár lenyűgöz a mostaniak vizuális gazdagsága, az alkotók szakmai professzionalizmusa, a legtöbbet azért agyonvágja a kutyaütő forgatókönyv, a hatvan éve változatlan cselekmény-klisék új és új közegben való ismételgetése. Igen sokszor nem is értem, amiről szó van: a szuperhősöket az Egyesült Államok tömegkultúrája „termelte” ki, s kalandjaikat megfelelően értelmezni, a történettel azonosulni, a történet szükségszerű érzelmi végkifejletét, a katarzist megélni is csak ebben a hagyományban lehet.

  Az első nagy siker: Donna, Donna – 1960

Ha ezek a fogódzkodók hiányoznak, végképp nem marad más, mint a nem túl komplikált sztori, s persze a lenyűgöző rajzok: az évek múltával azonban, ez utóbbiakat inkább kedves, régi, még a digitális rajztábla előtti időkben alkotó mestereimnél keresem… A szuperhősös képregénynek ez a sajátos, a cselekmény a korba való beágyazását szolgáló kulturális közege komoly társadalomtudományi kutatások tárgya - csakúgy, mint a beágyazás egyik legfontosabb eszköze, a cameo, valós szereplők beléptetése a kitalált történetbe.
 

                                                          Joan és közönsége, Drezda, 2012. 

A megjelenés időpontjában ez kétségtelenül közelebb hozza a történethez az olvasót, aki azonban az évek, évtizedek múltával már nem rendelkezik többé a megértéshez szükséges az előismerettel – elveszik a tudás, s elveszik az értelmezés lehetősége is. Kor- és kultúrtörténeti emlékként azonban ott maradnak, beleírva-rajzolva a történetbe – sokszor meglepődöm azon, hogy az elmúlt évtizedek hány és hány szereplőjét sikerült így, a képregény útján is kicsit halhatatlanná tenni.

1974: Batman beugrik Bob Dylan és Joan Gotham Cityben rendezett koncertjére
Erre a sorsra jutott nemzedékem egyik kultúrhérosza, a 77 évvel ez előtt, 1941. január 9-én született Joan Baez is. Bár az egyszerűsítésre hajlamos lexikonok elsősorban folk-énekesként tartják számon, több, jóval több annál: a hatvanas-hetvenes években polgárjogi harcos, a vietnami háború elleni tömegtüntetések fáradhatatlan szervezője, politikai aktivista, akinek dalait akkoriban az egész világ énekelte. Joan Baez ma is aktív, ma is töretlenül népszerű – régi, „hozzá öregedett” közönsége mellett képes megszólítani napjaink – gondolkodó –  fiataljait is. És ha a világ dolgaiban megszólal, annak még mindig súlya van… 

1986... A súlypontok áttolódnak: a polgárjogok helyett immár a szegénység és a szociális igazságtalanság elleni küzdelem kerül a középpontba. Az AmericAid 1986-os koncertje mögé álló száz zenész között ott van Joan is - a szabadság jelképeiről nagyon más véleménye van, mint  a bajkeverő Super-Patriotnak – szerencsére ezzel ért egyet Amerika Kapitány is - a végkifejlet így borítékolható
Szupersztár sosem lett (nem is törekedett rá), de ha egy szál gitárjával előlép, és énekelni kezd, a levegő még mindig megáll körülötte, aztán lassan, lassan vibrálni kezd… Pályafutásának önálló képregény-füzet (szemben egykori szerelmeivel, Bob Dylannel és Steve Jobs-al) tudomásom szerint még nem állított emléket. Szuperhősös képregényekben azonban többször (ha hinni lehet az egyik népszerű, karaktereket nyilvántartó oldal adatainak: egészen pontosan 97-szer) szerepelt. Születésnapján ezek közül idéztem fel két emlékezetes megjelenést…


2015-ben - Julia Roberts és Taylor Swift társaságban

2018. január 8., hétfő

Ötven éve szállt fel az Orion


1968-ban a Magyar Televízió összes (mind az egy) csatornája bemutatta a két évvel korábban, 1966-ban készült Őrjárat a kozmoszban az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című (nyugat)német sorozatot. Több szempontból is áttörés volt ez. Egyrészt, mert (ha jól emlékszem) ez volt a magyar televíziózás történetének első sci-fi sorozata (mint ahogy ez ekkoriban játszott Bonanza meg az első western), másrészt mert a hanyatló kapitalizmus irányából érkezett, s olyan jövőbeni (egészen pontosan 3000-be röpítő) környezetben játszódott, ahol szemmel láthatóan nem a kommunizmus valósult meg, hanem egyfajta dögös macákkal feltuningolt „jóléti világállam”. Ennek békés hétköznapjaiba rondított bele a varangyok elvetemült földön kívüli civilizációja.


10 éves voltam akkor. Imádtuk a sorozatot, minden fiú McLean kapitány, minden lány Tamara akart lenni. A sorozatból hét epizód készült, s bár a gyártó Bavaria stúdió további hét folytatást is tervbe vett, ezek a magas produkciós költségek miatt nem valósultak meg. A sorozat ma a német tudományos-fantasztikum kultfilmje, népszerűsége töretlen. A központi és a regionális tévéadók több tucatszor ismételték meg, 2003-ban mozifilmmé is összevágták az epizódok kiemelt részeit. A sorozatot is, a mozifilmet is többször kiadták DVD-n - néhány évvel ezelőtt már Magyarországon is. Hanns Kneifel az eredeti epizódokat regény formájában feldolgozó történetei - gyűjteményes kötetbe rendezve - először 1968-ban jelentek meg, de 2011-ben a 45. évfordulóra három kötetes keménytáblás változatban ismét kiadták azokat. 1972-től futottak Németországban az Orion füzetes regények (büszke tulajdonosa vagyok a 145 részből álló teljes sorozatnak).

A 2011-es, jubileumi kiadás első kötetének borítója.
Bár a Tip Top szórakoztató magazinban a hetvenes évek elején fotó-képregény formájában is megjelent a történet (az első epizódot később újra kiadták), rajzolt comics nem készült belőle. Ez - ismerve az ugyancsak német, füzetes regények formájában megjelenő Perry Rhodan-történetekből készült adaptációkat - talán jobb is így: a korabeli német képregénykiadás e hihetetlenül népszerű sorozatokat elég szegényes eszközökkel tudta csak megragadni. Így aztán - bármily hihetetlen - a hatvanas évek leghíresebb német tudományos-fantasztikus sorozatából, az Orionból rajzolt képregény egyedül csak Magyarországon született.
Az első folytatás...
A Pajtás 1969. évi 39-43. számában, öt folytatásban jelent meg Alaksza Tamás író, újságíró (1935-2014) története Zórád rajzaival. Mai fogalommal ez bizony kalózkiadás volt, hisz az Ifjúsági Lapkiadó semmilyen jogát nem szerezte meg a történetnek, ebből azonban akkoriban semmilyen kellemetlenség nem támadt. 2012 novemberében Kiss Ferinél alkalmam nyílt Alaksza Tamással hosszan elbeszélgetni a sorozat műhelytitkairól. Legnagyobb meglepetésemre nem is nagyon voltak ilyenek: az ötletet maga a szerkesztőség vetette fel, nem is szánták többnek, mint egy újabb állomásnak az akkor nagyon népszerű tudományos fantasztikus történetek hosszú sorában. Az nyilvánvaló volt, hogy csak Zórád rajzolhatja meg, hisz az alakoknak hasonlítani kellet a filmbeli szereplőkre. Hogy a sztorihoz (mely természetesen az eredeti sorozatban nem szerepelt) honnan vette az inspirációt, arra már ő sem emlékezett - s ahogy leadta, máris egy újabb munkán dolgozott tovább.

Alaksza Tamás (1935-2014)
Az Orion utolsó kalandjával a magyar olvasók legutóbb a Távol a Földtől című, Zórád sci-fi történeteiből szerkesztett antológiában találkoztak. Hangsúlyozottan a magyar olvasók, mert a külföldi Orion- és képregény-rajongók körében 2007 óta „keringett” egy angol nyelvű változat is – a kalózkiadás kalózkiadása. Nem kisebb személyiség, mint kedves barátom, Terry Hooper-Scharf, az angol képregényes szubkultúra nagy alakja „rendezte” elektronikus sajtó alá.  A magyar szövegből egy fordítóprogram segítségével készült nyers változatot Terry alaposan átírta – Alaksza humanista kicsengésű történetének végkifejletét azonban dicséretes módon meghagyta.
A történet utolsó lapja fordítóprogrammal készült kalózkiadásból
A cím viszont változott: Az Orion 8. kalandja helyett Az első kapcsolat alatt futott, szerzőként Tamas Zorad, grafikusként pedig Erno Zorad lett megjelölve. Mára részesévé vált a nemzetközi Orion-mitológiának - de ki is egészült egy újabb kiadással. Ez a magyar képregények fáradhatatlan angol nyelvű népszerűsítőjének, a Swaturaként ismert világjáró képregény-rajongónak köszönhető, aki az eredeti szöveget ültette át angolra.
Angol nyelven is legenda - akcióban a Space Patrol
A nemzetközileg ismert címet azonban meghagyta: így ez a változat is Space Patrol-ként bukkan újra és újra fel a világháló képregény-megosztó oldalain. Németországból már keresett meg érdeklődő kiadó, akinek nagyon megtszettek a rajzok, szerette volna a grafikust az Orion új kiadásáshoz megnyerni - vígasztalhatatlanok voltak, mikor elmondtam nekik, hogy az illusztris művész már 2004-ben eltávozott.


Zórád eredeti rajza a Pajtásban...
... és a róla készült másolat.
A Vasfejű mellett ez volt a kedvenc Pajtás-sorozatom. 2012-ben, mikor rövid időre újra kedvet kaptam a rajzoláshoz, illő dolognak tartottam, hogy egy képregény-kocka remake-jével (az utolsó rész utolsó kockájával) tisztelegjek a világ egyetlen Orion-képregényének két alkotója, Zórád és a kiváló újságíró, író, szerkesztő, nagy idők nagy tanúja, a 2014 augusztusában elhunyt Alaksza Tamás teljesítménye előtt. A rajz elkészült - aztán úgy adódott, hogy azon a bizonyos délutánon Alaksza Tamásnak is megmutathattam. Kedves dedikációját őrzöm - s amolyan proféciának tekintem. Meggyőződésem - miként neki is az volt - hogy az Orion egy nap újra felszáll. Eljött 2018, s vele a sorozat hazai bemutatásának ötvenedik évfordulója - talán meghozza majd a régen várt folytatást is...

2017. december 31., vasárnap

Győztes csaták, dicső évszázadok – a hűségesek köszöntése


Rege a csodaszarvasról, 1991
Születésnapom felett elmerengve turkáltam kicsit a régi fényképek között. Ilka lányomnak hála, már ez is digitálisan történik: pár éve fáradtságot nem ismerve boldog emlékű nagynéném közreműködésével beszkennelte a győri családi képarchívum jelentős részét. A hozzáadott értéket a filenevek adják, melyek a kép elkészültének idejéről, körülményeiről, az ábrázolt személyekről adnak információt. Nagy dolog ez, hisz nagynénénkkel (aki 92 éves korában néhány éve ment el közülünk) a családi legendárium jelentős része is sírba szállt: sok kép kapcsán így aztán csak találgatni tudunk. Azt, ami kortörténet, s túlmutat a csak a családra tartozó, meghitt pillanatokon, szívesen osztom meg másokkal a Facebookon – például a Régi Győr fantasztikus közösségében, melyet pont az ilyen képek tesznek izgalmassá és mindig érdekessé.

Attila, 1991
Vannak persze képek, melyekhez nem nagyon kell magyarázat: ilyenek például saját születésnapi fotóim. Ezek általában a karácsonyfa körül ábrázolnak: így jár az, akinek születésnapja, de még névnapja is rögtön az ünnep után esik. Az évet nem mindig találom el pontosan, de persze ha van torta a képen, az sokat segít. 1968-ban, tízéves koromban is készült néhány fotó – köztük egy máig legkedvesebb foglalatosságaim egyike mívelése közben ábrázol: épp olvasok.


Nem akármit: Fekete István A koppányi aga testamentuma című, magyar történelmi témájú ifjúsági regényét. Mint Móra Aranykoporsója, melyről Fazekas Attila Botond-ja kapcsán magam is megemlékeztem, ez a könyv is a harmincas években született (1937), de 1958-as újra felfedezése után igazából a hatvanas években vált ismertté, sőt, sok-sok kiadást megért bestsellerré.

Honfoglalás, 1991
Nem bocsátkoznék itt Fekete István életművének boncolgatásába: olyan legendája ő a magyar irodalomnak, aki képes volt nemzedékekkel megszerettetni az olvasást, állattörténetei révén pedig közel hozni az élő természetet, az erdők, mezők, rétek és lápok világát. Jó elbeszélő volt, értett a meseszövéshez és az alakok megformálásához - ezért lehetett annyi munkájából filmet, diafilmet, képregényt csinálni. A koppányi aga… is  minden idők egyik legkedvesebb magyar filmje révén épült be a kulturális emlékezetbe: Zsurzs Éva 1967-es mozijáért az egész ország lelkesedett. Nem véletlenül: Tolnay Klári ötvenes asszonyiságának gyönyörű teljében, Bessenyei Ferenc, nemesúri, délceg méltóságában, a fiatal (de milyen fiatal!) Benkő Péter kamaszos vitézségében, s a kor többi sztárjai: a nőies nők s a férfias férfiak – és egy hősi kor, a végvári vitézek korának romantikus emlékezete. Egy darab a történelemből, mely mindannyiunk közös kincse volt.

A szentgalleni kaland, 1991
A magyar történelmi regény, képregény helyéről, szerepéről már többször elmélkedtem itt, a blogon. Nem tudom, s nem is fogom elfogadni, hogy a Kádár-korszak (pláne, így anblokk) kultúrpolitikája nemzetellenes lett volna – nem volt az. A hazafiságra nevelés igenis fontos volt abban az időben, mint ahogy nyelvünk, kultúránk ápolása, történelmi múltunk elevenen tartása is. Azt viszont még a korszak legelszántabb kritikusai (s a mostani „nemzeti” oldalon van ilyen elég) is elismerik, hogy a szépirodalomban, a filmen, s később a televízióban igazi kultusza volt a magyar történelemnek: még a legvadabb Rákosi-időkben is születtek ilyen alkotások (Rákóczi hadnagya, 1953), a hatvanas években pedig a szó szoros értelmében egymást követték a nagy költségvetéssel készülő, látványos produkciók.

Lehel kürtje, 1991
1990 után aztán mindez eltűnt, mintha sose lett volna: a Honfoglalásban, ami lehetett volna akár nemzeti filmeposzunk is, a csóringerség csak az igénytelenséggel találkozott – a történelmi témájú film terén mégis ezt tekinthetjük a rendszerváltozás utáni 27 év csúcsteljesítményének. Bár rajongói körökben sok szó esik a Hunyadi-könyvekből készülő esetleges filmfeldolgozásról, nem néz ki úgy, hogy a helyzet változna:  ebben azonban nem csak a kormányzati közöny a hibás, mely láthatóan semmilyen vágyat nem érez egy mindent megrázó szuperprodukció anyagi feltételeinek megteremtésére. Egyre inkább úgy látom, hogy ha meg is születne a Toldi vagy a Hunyadi-film, s lenne bár mégoly pazar, mégoly nagyszerű is, eleve bukásra lenne ítélve: a valóvilában élők nagy többségét ugyanis vélhetően teljességgel hidegen hagyná a dolog.

A Botond monda, 1991
Két évtizedes tetszhalotti állapotából az elmúlt években  újjászületett a magyar történelmi regény, ismét jelen van a hazai kulturális élet kínálatában - bár tömegműfajjá (sajnos) nem vált, néhány tízezres, hűséges olvasóközönsége alakult ki. Sajnos ez a képregényre semmilyen hatással nem volt: a Bán Mór Hunyadi-sorozata könyvben sikertörténet lett, a színes képregény-album viszont az eladásokban mélyen a várakozások alatt teljesített, s így nem lett folytatása. Az ország első számú képregény-rajzolója, a történelmi képregény mestere, Fazekas Attila alkotói tevékenysége mára szinte kizárólag saját képregény-magazinjában, a Botondban való publikálásra szorult vissza, ami viszont évente csak egyszer, saját kiadásában jelenik meg. 

A kenyérmezei csata, 2010
Meglehet, a rajzok már nem „divatosak”, de szépek, s történelmileg hitelesek: nagy erőssége volt ez a magyar „adaptációs” képregénynek, melynek szép hagyományait ma már csak Fazekas munkái őrzik. Vizuálisan ábrázolják a letűnt korokat, alakokat és eseményeket, fejlesztik a képzelőerőt, látványosak, a történetek meg jól megírtak, tanítva szórakoztatók. Mára néhány száz ember - Fazekas hűséges olvasói - szenvedélyévé váltak: ők azok, akik kitartanak a Mester s a magyar történelmi képregény mellett. Őket köszönti, nekik szól ez a cikk: Isten áldja meg 2018-ban is a hűségeseket!

2017. december 27., szerda

Volt egyszer egy vadkelet - szülinapi visszaemlékezés a boldog békeidőkre, s ami utánuk következett




Néha csakugyan furcsa az ember az időhöz való viszonya. Ma 60. életévembe lépve, rég megőszült nagyapaként néha elmerengek azon, mivel, hogyan telt el ez a közel hat évtized. Zömiben békében, nyugalomban és jólétben, s hogy ez mennyire nagy dolog, mint a fizikában, egy gondolatkísérlettel igazolni is tudom. Ha – tegyük fel – százhárom éve, 1914-ben születtem volna, egy háborúban álló világba cseperedtem volna bele, tizenévesként telibe kaptuk volna a nagy gazdasági világválságot, harmincasként meg, már biztosan családot alapítva, a második világháborút. Ha – tegyük fel megint - egyben megjöttem volna az orosz frontról (esetleg a hadifogságból) épp időben érkeztem volna ahhoz, hogy kellően kiélvezzem a Rákosi pajtás által megteremtett földi paradicsom örömeit. 56-ban nyilván én is szakállt növesztek, és/vagy fegyvert ragadok (örök ellenálló lévén, a kettő közül valamelyiket biztosan), s komolyabb csínytevések bizonyíthatóságának hiányában 1962 körül akár már szabadlábon ünnepelhettem volna 48. születésnapomat…

Szülővárosom, Győr történelmi városközpontja, a hatvanas évek derekán… Középen a Karmelita-templom. Forrás: a Régi Győr csoport Facebook-oldala
Ezzel szemben gyermekkorom békés nyugalomban telt: iskolába jártam és hittanra, szakkörökre és edzésekre, színházba és a szentmisére, könyvtárakba s (ha nem volt ürügy, amivel kimenthettem magam) meccsre. A háborúhoz legközelebb 68-ban kerültünk, mikor atyám, tartalékos páncélos tisztként részt vett a Varsói Szerződés által szponzorált, egy szomszédos országba való bevonulással egybe kötött alaki gyakorlaton. Biztos kommunizmus volt, meg diktatúra, de ezt nem nagyon lehetett érzékelni: volt az életnek egy szabott rendje, mely mindennapjainkat meghatározta, s az ember idővel megtanulta, hogy ha közvetlen módon nem konfrontálódik a politikával, meglehetős szabadságban élhet. Nagy vallásüldözésekre sem emlékezem: én 1965-ben voltam elsőáldozó, pár évvel később bérmálkoztam, mélyen hívő nagynénémet kísérve hetente koptattam a győri Karmelita templom padjait. Persze aki karriert, pláne pártkarriert akart csinálni, annak ez annyira nem volt ajánlatos, de hát valamit valamiért… 1990 körül szenvedő képet vágva aztán ők is megérkeztek, s hogy, hogy nem, rögtön vezető szerepeket is szereztek a gyülekezetekben, egyházközségekben.

Mint a legtöbb általános iskolában, a győri Ságváriban is meg lehetett rendelni a Pajtás újságot, amit aztán hetente az osztálytermekbe kaptunk. A lap 1969. évi 2. számában találkoztam először képregénnyel: Pif kalandjai éppúgy lenyűgöztek, mint a – nem éppen kisiskolásoknak való – kémelhárítós történet,  A B 26-os ügynök. A rajzolónak furcsa, szokatlan neve volt, egy darabig betűzgetni kellett, mire sikerült megjegyezni: Z-ó-r-á-d E-r-n-ő…
Győr a hatvanas években kultúrváros volt – száz éve is az volt, ma is az. Volt színháza, számos mozija, kiváló könyvtári hálózata és remek iskolái, nagyszerű tanárokkal. Általános iskolásként a Szabolcska utcai Ságváriba jártam – nagy örömmel csatlakoztam tavaly a Facebookon a suli volt hallgatóinak csoportjához. Itt, az iskolában előfizethető Pajtáson keresztül találkoztam először a képregénnyel úgy 1968-69 körül. Egy évvel később vált szokásommá a Füles és a Magyar Ifjúság képregényeinek heti olvasása, szüleim, nagyanyám és népes családunk más jótét tagjai nagyvonalúságának hála, rövidesen hetente megvehettem a Pif magazint is. Gimnazista a Kazinczyban voltam: angol tagozatra jelentkeztem, kémiára vettek fel, engem azonban elsősorban a rajz, közelebbről a képregény rajzolása érdekelt. Egy napon – ahogy arról már másutt beszámoltam - vettem a bátorságot, és hosszú levelet írtam Zórád Ernőnek, 1973 végén személyesen is felkereshettem őt, 1974 elejétől pedig egy új, céltudatos, a „pályára” való rákészülést a központba állító szakasza kezdődött az életemnek.

1969 végén aztán kezembe került az első Füles is… A négy békeszerető földlakó utolsó folytatásánál kapcsolódtam be a történetbe: közel három évtizeddel később sikerült a hiányzó előzményeket is megszerezni. Rendszeresen 1970-től vásároltam a lapot.
Mint ahogy a hetvenes évek elejével a magyar képregénynek is… A műfaj – ne szépítsük – a kádári hatalomátvétellel, 1956 végén született meg, a konszolidáció évei alatt nyert a sajtóban elfogadottságot, a hatvanas évek derekától pedig valódi virágzásnak indult. Mindez persze ellenőrzött körülmények között, s ahogy ma mondanánk, egy viszonylag zárt kör bizniszeként zajlott. Bizonytalan, nyugati eredetű műfajként a politika nyilván nem rajongott érte, de eltűrte, sőt, annyiban támogatta is, hogy egyre több újságba „engedte be”: a Füles, a Pajtás, a Tábortűz mellett idővel a Képes Nyelvmester, a Lobogó, a Népszava, a Képes Újság is közölt „komoly”, képregényeket, a karikaturisták által készített stripek pedig már 61-62 körül a Népszabadságban is napvilágot láttak. Mindennek ára volt – mint az úriasszony, aki csak akkor kedveli a vadembereket, ha jól öltözöttek, a hatalom is elsősorban az olyan képregényt preferálta, mely nevelve szórakoztatott: a kor jellemző zsánere így lett az adaptációs képregény.

1969-ben egy balatoni nyaraláson kaptam kölcsön az első Magyar Ifjúságot. Örültem, hogy ebben is Zórád rajzaival találkoztam, s hétről hétre lelkesen olvastam Blood kapitány kalandjait
Ezt a kérdést – csakúgy, mint a műfajt megteremtő Cs. Horváth Tibor dramaturgi érdemeit vagy bűneit – a magyar képregénytörténet-írás már sokszor körbejárta. Munkássága lehet vitatott - valamit azonban biztosan tudhatott, ha halála után 25 évvel is van vele (pontosabban dramaturgiai módszerével) vitatkozni való. A magyar képregény ebben az időszakban tényleg jó volt – nemzetközi összehasonlításban is. Elsősorban persze azért, mert néhány zseniális rajzoló csinálta. Zórád és Sebők mesterségbeli tudása, Korcsmáros stílus-bravúrjai, Gugi könnyed eleganciája, Fazekas Attila modern professzionalizmusa, Dargay részletgazdag vizualitása jelölte ki a vonatkozási pontokat – aki akkor (s még jó sokáig) képregényt szeretett volna csinálni Magyarországon, ezek valamelyikéhez kellett igazodnia.

1971-ben, egy osztálytárs jóvoltából találkoztam a Pif magazinnal: nyártól, a 122. számmal már ennek is rendszeres vásárlója lettem. Nem volt olcsó: ha jól emlékszem, 17 forintba került ekkoriban az újságosoknál.
A hetvenes évek elejére a Kádár-rendszer is, a magyar képregény is megállapodott. Egyszerre élték aranykorukat. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Magyarország (történetében először) szolíd jóléti állammá vált (ahogy akkoriban mondtuk: megvalósult a „fridzsider”-szocializmus), a 73-as olajár-robbanás hatását, a fokozódó nemzetközi gazdasági nehézségeket még egy darabig nem érezte meg közvetlenül az ország. Az üzletekben mindig volt áru, elsősorban – megfizethető - élelem, bár persze a „nyugati” választéktól (no meg persze áraktól, de ez akkor még nem nagyon tűnt fel) távol állt… Ezt onnan tudta az átlagmagyar, hogy már ő is utazhatott: előbb az IBUSZ, majd a szaporodó utazási irodák, idegenforgalmi hivatalok szervezett útjain évente tíz és tízezrek jutottak ki „németbe”, „olaszba” s elsősorban a szomszédos Bécsbe, a bevásárló-turizmus fő célpontjába. És bizony a legtöbben vissza is jöttek, mint ahogy az 56-os disszidensek is már tömegesen jártak haza (sokan vissza is költöztek). Évente turisták milliói hozták a kemény márkát, dollárt, és a „puha”, de mégis örömmel fogadott, testvéri valutákat.

A hetvenes évek elején a „nagyok” – Zórád, Sebők, Korcsmáros – határozták meg a magyar képregény fő irányát. Nagyon szerettem Szitás György és Gugi Sándor történeteit is: Rejtő-adaptációit ma is zseniálisnak tartom. Bár ez utóbbi téren a Korcsmáros által ábrázolt világ közelebb állt hozzám, Gugi megmutatta, hogy a képregényben nincs kötött kánon. Jó (és korai) lecke volt ez a kulturális sokszínűségből…
Stabilnak, kiszámíthatónak tűnt minden - s kicsit talán már öröknek is. Ebben a világban lettem én tinédzser – s ebben lépett tízen-túli éveibe a nálam alig egy esztendővel „öregebb” magyar képregény is. Az ekkor, ezekben az évtizedekben született képregények – mint minden műalkotás – valahol szükségszerűen a kort tükrözik vissza, a tömegkultúra „termékeiként” pedig ugyanazon tényezők határozták meg őket, melyek - a szórakoztatás más megjelenési formáival együtt – a korabeli szórakoztatás erőterét alakították. Így, ebben a kontextusban válhat a reájuk való visszatekintés igazán érdekessé – az önmagáért való múltba révedésnek ugyanis sok értelme nincs. Vallom, amit Putyin elnök az egykori Szovjetunió kapcsán 2005-ben egy német televízió riporterének mondott: azoknak, aki nem bánkódnak a régi idők elmúltán, nincs szívük, de azoknak, akik úgy hiszik, vissza lehet hozni ezeket az időket, eszük nincs. Az ember az ifjúságára inkább a szívével emlékezik, ám arra, ami akkor a magyar képregényben jó és értékes volt, nagyon is az eszével kell, hogy emlékezzen. E régi mesterektől mindig lesz mit tanulni, mert bár jócskán megváltoztak a grafikai divatok, ők mind-mind önálló stílust teremtettek – s mint Coco Chaneltőltudjuk, a divat változik ugyan, de a stílus örök.

1974… Egy fiatal rajzoló, Fazekas Attila ebben az évben kapja első megrendeléseit: új, lendületes, idáig csak a külföldi képregényben megszokott stílusa rövidesen a legnépszerűbb rajzolók közé emeli. Az első tőle olvasott képregény a Rab Ráby volt.

2016. december 27., kedd

... és a zenekar tovább játszik. Szülinapi gondolatok egy képregényes blogról, s arról, ami mögötte van

Valahogy így kezdődött: Pif-figurák gyakorlása 1976 októberéből
Úgy nagyjából öt éve, 2011 decemberének elején történt, hogy a Zórád Ernővel kapcsolatos emlék-szilánkokat összegyűjtő írásomat egyik napról a másikra kihajították a Mester tiszteletére indított, a családi alapítvány által gondozott honlap bejegyzései közül. Rosszul esett persze, de a dolog fel is bosszantott rendesen: nem csak azért, mert a döntés okát nem ismertem, de azért is, mert korábban épp az örökösök kérték, hogy a cikk ott megjelenhessen. Hitvesem akkortájt indította el a blogját, az első írások „feltételében” segítettem neki, így szinte magától adódott az ötlet: miért ne próbálkoznék meg egy képregényes bloggal magam is? Kézenfekvő volt, hogy a Zórád-oldalról száműzött írással kezdjek neki: a szöveget még megszerkesztettem kicsit, s igyekeztem hozzá megfelelő illusztrációkat összeválogatni. 2012. január 15-én került ki az első post, amit azóta több-kevesebb rendszerességgel 182 másik követett. Néha gyorsan jöttek egymás után a cikkek – 2012 decemberében például majdnem naponta találtam valami megírni valót és érdekeset – néha ritkábban, s 2013 elejétől volt egy bő féléves időszak, ami teljes egészében kimaradt. A mondanivaló épp elfogyni látszott, más irányú tennivalóm is akadt bőségesen – aztán úgy alakult, hogy egy, Farkas Dávid barátom lapja, a Fandom számára írott hosszabb értekezés on-line változatával a nyár közepén újra kezdtem a bejegyzéseket.

2011 október… Egy régóta várt, nagy találkozás: először szemtől szemben Kiss Ferivel. Vittem ajándékot is neki… (a fotót a kepregeny.net a Zórád-kiállítás megnyitójáról készült képes tudósításában, itt találtam: vajon ki készítette?) Aki figyel: Szatmáry Öcsi.
… imhol, kinagyítva. Bucó, az Az európai magánjog fejlődéséről írott könyvem belső borítóján, a mű és a rajz Ferinek ajánlva.
S ez azután így maradt a rákövetkező esztendőkben is... Rövidebb-hosszabb leállásokkal, de eddig minden évben fel-feltámadt a publikációs lendület,  különösen, ha valamilyen téma megérett a feldolgozásra, vagy valamilyen évforduló különös apropót adott megjelentetésére. A legtöbb írás a képregény-történetről, s ezen belül is elsősorban a magyar képregény történetéről, nagy alakjairól szólt. Szívesen emlékeztem vissza saját pályám munkáira, eseményeire, s legfőképp azokra a nagyszerű emberekre, akikkel harminc éve-negyedszázada együtt dolgoztam, s örömmel írtam azokról a régi és új barátokról, képregényes munkásságukról, akikkel az elmúlt évek összehoztak. Kiss Ferivel – aki boldogult lapszerkesztő koromban még képregény-forgatókönyvet is írt a lapom számára – személyesen a Zórád-évforduló kapcsán találkoztam először. Mint ahogy yuyuval, Fazekas Attila kiadványainak és a RePrintnek előkészítésében közreműködő munkatársunkkal, Bayer Tónival, a hazai képregényes világ fáradhatatlan kutatójával, kritikusával, szervezőjével, kiadójával, vagy épp Domján Zoltánnal, Sebők életművének kutatójával és kiadójával is - azokkal, akik ma is  igyekeznek magyar képregénytörténet örök értékeit az új generációk számára is hozzáférhetővé tenni.

A 2012-es, őszi Börzén, Fazekas Attilával (Petren Gábor barátom felvétele)
Majd három évtized kihagyás után jó volt rendszeresen találkozni azokkal, akikkel anno együtt kezdtük a pályát: Kertész Sanyival, a képregénytörténet jeles kutatójával és kiadóval, s persze a nagyszerű grafikus kollegákkal: Vass Misivel, Békési Sándorral, inkább a Facebookon a vidéken élő, nagyszerű barátokkal, Sváb Jóskával, Haui Józseffel, Leslie Tejlorral, mindenek előtt azonban a magyar képregény-történet élő klasszikusával, Fazekas Attilával. Ehhez remek keretet adott a Kiss Feri által „menedzselt” Képregény Kedvelők Klubja, ahol sokakat megismerhettem az új generációk tehetséges alkotói közül. Róluk, rólunk, s persze kicsit magamról is szólt a blog – meg arról a sok-sok magyar képregény-rajongóról, akik- velem együtt – szívesen emlékeztek vissza az „aranykor” derűs évtizedeire, olvasták érdeklődve a múltba néző cikkeket, a jelenhez kapcsolódó tudósításokat vagy éppen méltatásokat. Kritikát soha: túl sokat foglalkoztam ahhoz már a képregénnyel, hogy bírálni akarnám vagy tudnám mások alkotásait.


Az írás öröme szerencsére nem múlt el – úgy gondolom, most már velem is marad -, a bejegyzések száma azonban megritkult. Mondani-, jobban mondva mesélni való akadna bőven – az írásra fordítható idő már szűkösebb. Közben persze sokszor ellenőriztem az oldal látogatottságát: kicsit furcsa volt számomra, hogy napi 30-40 látogató még hosszúra nyúlt szünetek apályos napjaiban is „eltalált” valahogy az írásokhoz. Ma, 2016. december 27-én, 58. születésnapomon a számláló 142 068-at mutat. Minden látogatónak örültem, minden olvasónak személy szerint is köszönöm a megtisztelő érdeklődést, az oldal olvasásával töltött időt - a munka 2017-ben is folytatódni fog!

Vendégségben Kiss Ferinél: itt épp régi Pajtásokban gyönyörködöm… Amíg régi képregényes újság akad, lesz számomra téma is. (yuyu felvétele)

2016. június 20., hétfő

Kalózkirály a Balatonon: Fazekas Attila hajózási tárgyú képregényei


Fazekas Attila sokszor s szívesen mesélt arról, hogy hivatásos képregény-rajzolói pályafutása „előszobájában”, a hetvenes évek elején (persze nevének feltüntetése nélkül) Zórád „keze alá” dolgozott. A Mester nagyon tudott ugyan hajót rajzolni, de a részletekkel (ezer árboc és vitorla!) bíbelődni annál kevésbé szeretett - így 1970-ben felkérte őt a készülő Bounty lázadói és Blood kapitány hajóábrázolásainak kidolgozására. Úgy alakult, ugyanis hogy e két „tengeri klasszikust” közel egy időben sikerült Cs. Horváth Tibornak a Magyar Ifjúság, Halász Gyulának a Füles számára „eladnia”... A közös munka úgy zajlott, hogy Zórád nagy vonalakban felvázolta egy-egy képkocka fő kompozíciós elemeit, Attila pedig ceruzarajzban „feltette” a megfelelő beállítású, részletesen kidolgozott hajó-képet. A rajzot a „figurák”, a főalakok kidolgozásával a Mester fejezte be.

Az ismeretterjesztő célú, vagy csak pusztán kalandos hajós történetek kezdetektől fogva komoly, önálló vonulatot töltöttek be a magyar képregényben. A Magellán (1964) az osztrák Stefan Zweig (1881-1942) 1937-ben írt regényének feldolgozásával készült. Zweig regényes, de a történeti hűséghez ragaszkodó életrajzát Zórád mesterien ültette át a képek nyelvére
A magyar képregény nagy alkotói mindig jeleskedtek a hajók ábrázolásában. A szakmai hitelességgel persze néha akadtak gondok: Sebők mester az Iliászban például viking gályára ültette Homérosz hőseit, de a rajzok szépek voltak, s legtöbbször igen-igen látványosak. A kor szerkesztői sokszor választottak hajós történetet a soron következő adaptációs forgatókönyv témájául. 1957-től Pajtásban szinte egymást érték a hajós képregények: a Jelky András kalandjai (1957) Zórád, a Thor Heyerdahl utazásait bemutató 101 nap a tengeren (1964) és a Blood kapitány kalandjai (1964) Friedirch Gábor, a Magellán (1964) újra Zórád rajzaival. Sok emlékezetes történet a Magyar Ifjúságban jelent meg (Kincses sziget, Hét tenger ördöge, Blood kapitány), de persze jutott a Népszavának, a Fülesnek és a Lobogónak is. A magyar közönség (is) imádta a kalózhistóriákat, meg a romantikus, tengeren játszódó történeteket, s persze a „klasszikus” ifjúsági irodalom legtöbb alkotásában (mint pl. Jules Verne szép számban feldolgozott művei) szintén majdnem mindig volt valamilyen „hajós” elem.

Hét tenger ördöge először a Magyar Ifjúságban, 1963-ban jelent meg Sebők Imre rendkívül szép, lendületes, tökéletesen megkomponált rajzaival. Nem könyv-adaptáció volt, hanem az 1940-ben Kertész Mihály által rendezett film forgatókönyve alapján készült.
1981-ben a Fülesben a történet (átszerkesztve) újra napvilágot látott. Meglepő módon újabb képekkel gyarapodott – az első folytatás csatajelenetébe bekerült, a két fregatt harcát ábrázoló rajz azonban szerintem nem Sebők, hanem (stílusjegyei alapján) Fazekas munkája
Ezeknek a történeteknek rajzait ki-ki habitusa szerint dolgozta ki. Sebők (már csak stílusából adódóan) inkább elnagyoltan, a szakmai pontosságra kevéssé ügyelve (de tökéletes arányérzékkel), Zórád becsülettel, a korhűség követelményeinek mindig megfelelve, Sarlós láthatóan örömet találva a részletekkel való foglalatosságban, Korcsmáros inkább csak kulissza-szerűen… A legtöbb hajós történet alighanem Fazekas nevéhez fűződik, aki nem csak szeret és tud hajókat rajzolni, de személyében is kötődik a hajókhoz. Ifjú legényként – ahogy azt a hitvesem által 1994-ben készített interjúban is kiemelte  - matróz szeretett volna lenni egy tengerjáró hajón – ez az álma azonban egészségügyi okoknál fogva nem sikerült. A víz, a hajózás iránti szenvedély azonban megmaradt, s mikor a nyolcvanas évek „képregény-szuperboomja” révén munkáival már komolyabb összegekhez jutott, vásárolt egy vitorlást is: három évtizede kedves hajóján, a Balatonon tölti a nyarait.

Egy régi nyár emléke: a kalózkapitány a Balatonon, 1994
Attila a hajózás iránti vonzalmával Cs. Horváth is tisztában volt, s (leginkább a nyolcvanas években) szívesen „kényeztette” őt el ilyen történetekkel. Később, mikor Fazekas már maga választotta a Fülesben megjelenő képregények témáját, ugyancsak több klasszikus hajóstörténetet feldolgozott (Őfelsége kapitánya, A kalóz, Blood kapitány viszontagságai). Élvezetes, látványos képregények ezek – de a tenger szerelmese számtalan más történetben is talált alkalmat arra, hogy „elhelyezzen” korhű hajóábrázolásokat (Aranykoporsó, Az özönvíz balladája, Esőisten siratja Mexikót stb.) Túlzás nélkül mondhatjuk: e rajzaiból akár a hajózás négyezer éves történetének teljes enciklopédiáját is össze lehetne állítani.

Római gálya az Aranykoporsó (1984) nyitóképén
Azt a Fazekas életművét ismerő képregény-olvasók jól tudják, hogy (miként Zórád az Ál-Petőfibe), Attila is „belerajzolta” magát a magyar képregény-történelembe: Perseus kapitányt saját arcával ajándékozta meg. Egy kép erejéig megjelent a Jedi visszatér-ben is.  Az azonban kevéssé ismert, hogy egy másik történetének is az ő vonásait viselő hős volt a főszereplője. Jókai Mór 1851-ben a Pesti Napló számára írt hosszabb elbeszéléseinek egyike volt A kalózkirály címet viselő, romantikus történet, mely egy évvel később egy másik beszéllyel együtt önálló kötetben is megjelent. Az irodalomtörténet nem sorolja Jókai legjobb alkotásai közé – gyors vonalakkal odavetett, kalandos, de végső soron tragikus véget érő történet. Főhőse, Bartholomew Roberts (1682-1722) valós, történelmi személy volt. Roberts kapitányt az utókor inkább később ráragasztott „mozgalmi nevén” ismeri: a híres-hírhedt Fekete Bart-ot tisztelhetjük benne, akinek alakját számos hollywoodi film, sőt, televíziós sorozat, sőt: manga is feldolgozta. Mint Attila arra nyomatékosan felhívta a figyelmemet, nem keverendő össze a másik híres kalózvezérrel, Fekete SzakállalEdward Teach-el - én nem csak megtettem, de még vitatkoztam is a magam igazán vele. Sose szállj szembe hajózási kérdésekben egy igazi hajóskapitánnyal!

Esőisten siratja Mexikót (1989)
A walesi származású Roberts fiatalon, 13 éves korában állt tengerésznek, s sokáig „rendes” hajósént, kereskedelmi vitorlásokon szolgált. 1719-ben hajójára kalózok csaptak le – kényszerből csatlakozott hozzájuk, ám csakhamar az akkor a kalózok paradicsomának számító karibi szigetvilág legeredményesebb kapitányává emelkedett: rövid pályafutása során 470 hajót sikerült elfoglalnia. Marjai Imre – akinek más helyütt már emléket állítottam – A nagy kalózkönyvben „minden idők legsikeresebb tengeri rablójának” nevezi, aki ebben a vad világban képes volt az erények szigorú őreként élni, viselkedni. Hajóin nem tűrte a káromkodást és a szerencsejátékot, alkoholt sosem, csak teát ivott s szigorúan betartotta az egyházi ünnepeket. Kalózainak amolyan „viselkedési kódexet”, egyszerű törvénykönyvet állított össze, mely a zsákmány igazságos elosztásáról és a harcban megsérült bajtársak kárpótlásáról is rendelkezett.

Egy kocka A bögöly (Vihar Itália felett) 1978-as feldolgozásából: a Charlotta kifut Livorno kikötőjéből
Szemben a karibi szigetvilág sok legendás kapitányával, nem pártolta a fölösleges erőszakot, ha tehette, inkább csellel, megtévesztéssel élt. Nem kegyetlenkedett, de, ha szükségesnek látta, az öldöklésre minden nagyobb lelkifurdalás nélkül parancsot adott. Híres volt eleganciájáról, melyet sikerült a hosszú hajóutakon is megőriznie. Hosszú, szép, gondozott hajat, bajuszt és kis kecskeszakállt viselt: a raszta fürtöktől eltekintve a valóságban leginkább talán Jack Sparrow kapitányra emlékeztethetett. Az őt jellemző igényesség, elegancia abban ott és akkor csakugyan furcsa volt: késztette a Gabriel Kuhn - Tyler Austin szerzőpárost, hogy egy 1997-ben megjelent könyvben fantasztikus elmélettel álljanak elő: szerintük Roberts valójában egy férfiként élő transzvesztita nő volt. Erre – persze – bizonyítékkal nem tudtak szolgálni, legfeljebb kikövetkeztették, olyan tényekből, mint hogy maga nem nagyon szívelte az asszonyokat, sőt, halálbüntetéssel sújtotta azt, aki nőt a hajóra hozott.

Egy lap A kalózkirály a Fülesben megjelent, 1992-es változatból. Fazekas szinte minden kockába „beledolgozza” magát
Az, amit Jókai a korabeli, számára hozzáférhető forrásokból róla összeszedhetett, csakugyan jó forrásul szolgálhatott egy romantikus, kalandos történet számára, melyből – természetesen – nem hiányozhatott a szerelmi szál sem. A történet – Magyar Elektronikus Könyvtárban itt érhető el - a valós eseményekre építkezett – mindezt Cs. Horváth a maga forgatókönyvében igyekezett kicsit tényszerűbbé, s persze nyelvezetében korszerűbbé alakítani. A történet azzal kezdődik, hogy az ifjú kalóz egy tengeri ütközetben miként ragadja magához a parancsnokságot, s miként tesz tekintélyre szert a kalózok között. Rooberts Barthelemy neve ismeretes lőn az Óceánon. A hollandi és portugál hajósok reszkettek előtte, ha a sík tengeren vitorláit megismerék, s ha kétségbeesett üldözés után biztos kikötőbe menekültek, Rooberts utánuk rontott, s ott a kikötő ágyúi előtt fosztá ki őket, s ha megtámadák, összelöveté az egész partvárost, s felgyújtá erősségeit.
1998: az Őfelsége kapitánya nyitóoldala
A szerelmi szálat a távoli földön odahagyott kedvessel való futó találkozás képviseli: menyasszonya nem tudja, hogy kedvese azonos a rettegett kalózvezérrel, tőle félti őt legjobban – William (mert ez volt hősünk eredeti keresztneve) erről nem beszélhet, mint ahogy nélkülöző családjával sem oszthatja meg rablott kincseit.   A történet igazi konfliktusát azonban mégsem ez adja, hanem az, ahogy a kapitány saját embereivel szembe kerül. A valóságban, s az elbeszélésben is a kalózok sorsa végül beteljesül: Chaloner Ogle, a Swallow nevű fregatt parancsnoka a nyomába szegődik Roberts hajójának, végül beéri őket – az utolsó barbatrükk (hogy ügyes manőverezéssel, egy ágyúsortüzet elviselve elsuhanjanak a rejtekhelyükül szolgáló öböl kijáratát elálló királyi hajó elől) nem sikerül, a Swallow másodszor is elsüti ágyúit. A kapitányt halálos kartácslövés éri… „Robertssel oda volt a kalózok lelke. Sem harcra, sem menekülésre nem gondoltak többé. Azon pillanatban gyáva önfeledéssel hányták el fegyvereiket, s megadták magukat. Senki sem tudta, mit tegyen: mint egy fejevett test, összerogytak önmagukban.” – veszejti el törvényen kívüli hőseit Jókai.

Vihar a tengeren… A kalóz (2002) nyitóképe
A kisregényből (inkább hosszabb elbeszélés) Cs. Horváth 96 folytatásos, pergő cselekményű, látványos csatajelentekben bővelkedő kalandfilmet formál – Fazekas pedig láthatóan teljes önátadással rajzolta meg minden kockáját. Először 1978-ban a Népszavában jelenik meg, 1991-ben az eredetileg képcsíkos, folytatásonként 3-3 képből álló történetet a Füles számára négy képsávos oldalakká rendezik. Ez persze nem tesz jót az eredeti képkockák kiegyensúlyozott kompozícióinak, mint ahogy az sem, hogy a kézzel beírt szöveget most nyomtatott váltja fel, s takar el a rajzokból újabb részeket. A kalózkirály (eddig) utoljára 2007-ben, az eredeti változatban, újra folytatásokban jelent meg: a Bács-Kiskun megyei napilap, a Petőfi Népe olvasói örülhettek neki.

Blood kapitány kalandjai (2002) Fazekas filmképregényeinek sorába illeszkedő, látványos alkotás
Blood kapitány (2002) óta Fazekas nem készített újabb hajós történetet - de talán egyszer a Botond valamelyik számában újra közreadja majd a régieket. Ebből nyilván A kalózkirály sem hiányozhat. Az sem lenne persze rossz, ha legalább – rajzaiból válogatva – ő maga írná meg a hajó, hajózás képes történetét. A nyári hajózási szezon megkezdődött, s a képregény Mestere ismét vízre tette kedves vitorlását. A rajzolás ilyenkor szünetel - a munka majd augusztus végén folytatódik. Jó nyarat, jó szelet, Kapitány! Visszavárunk.

2016. június 15., szerda

... és a szerencse nem hagyta el. - Leslie L. Lawrence köszöntése


Lőrincz L. László, az ország legnépszerűbb kalandregény-írója, a magyar tudományos-fantasztikus irodalom élő klasszikusa, a tudós kelet-kutató június 15-én 77 éves.  Harmincöt éve ismerjük egymást: riporteri pályám kezdetén, már a nyolcvanas évek elején elzarándokoltam a Sindzse szeme írójához, aztán időről időre újra… A rádió számára 1988-ban nagy interjút készítettem vele (ennek szerencsére megmaradt az eredeti felvétele), de írtam róla cikket a Képes Újság a Gyermekvilág varázslói sorozatába is. A Mi Világunknál egy könyve erejéig a szerkesztője lettem,a füzetes formában ugyanott megjelenő Lendvay-kisregények egyikéhez pedig én készítettem az illusztrációkat. Később az első magyar hangoskönyvek kiadójaként a Fojtogatók hajója, majd a Gyilkosság az olimpián audio-változatán dolgoztam együtt vele. Hitvesem A nagy titok kapuja című riportkönyvében – melyet Fazekas Attila 40 éves alkotói jubileuma kapcsán már felidéztem – ő is szerepelt. Terveztünk nagy, közös tibeti zarándoklatot is, de erre már végül nem került sor… Az elmúlt jó néhány évben inkább már csak lelkes olvasóiként követtük munkássága újabb állomásait. Mindig örültünk, amikor új könyve jelent meg, vagy valamelyik regényéből, elbeszéléséből képregény készült. Születésnapján Erika 1995 nyarán készült interjújának (és annak a hosszú, de igen kellemes délutánnak korábban még nem publikált képei felidézésével) és néhány korabeli fénykép, illusztráció ismételt közre adásával köszöntjük a Mestert. Isten éltesse, Mr. Leslie!


Lőrincz L. László, az ország egyik legismertebb írója 1939 júniusában született Szilvásszentmártonban, Kaposvártól 13 kilométerre. Annak ellenére, hogy a kaposvári Táncsics Mihály gimnáziumba adta be felvételi kérelmét, a Cukor- és Édesipari Technikumba vették fel. „Kellemes emlékek fűznek oda - emlékszik vissza Lőrincz L. László -, nagyon jó tanáraink voltak és kellemes osztálytársaim, nem beszélve a nyári gyakorlatokról, amit a cukor- és csokoládégyárban töltöttünk, cukrot készítve és tortát sütve. Boldog korszakként emlékszem erre az időre, amikor egy nagy teremben harminc lánnyal együtt szaloncukrot csináltunk.” Itt vége is szakadna a történetünknek, és ő talán ma is cukorral meg csokival édesítené meg életünket - ha annak idején, tizenéves fejjel nem bújja oly szorgalmasan Karl May könyveit, azok közül is a ma már kevésbé ismert arab történeteket. Ezek a kalandos írások ismertették meg őt a mecsetekkel, minaretekkel, tevekaravánokkal, sivatagokkal - és a kalandvággyal. Azt gyerekfejjel is tudta, hogy az ottani emberek kultúrájához csak nyelvismerettel kerülhet közel. Arab szakra szeretett volna jelentkezni az egyetemre, de abban az évben nem indult, így magyar-történelemre vették fel. Szerencsére James Hilton A Kék Hold völgye című könyve is mély benyomást tett rá, ami Tibetben játszódott, így nem érezte törésnek, amikor harmadik szakja az arab helyett a mongol lett. Innen már egyenesen ívelt a pályája. Igaz, egyszerre kellett az orosz, az angol, a latin, a mongol és a tibeti nyelvekkel birkóznia. De ezen kívül más akadályt már nem is kellett leküzdenie, hogy elérje azokat a kalandokat, amire vágyott, és amiket regényekben szeretett volna megírni. Az egyetem elvégzése után még várt rá némi kutatómunka MTA altajisztikai kutató csoportjában, ahol tudományos segédmunkatárs lett, s mint ilyen, az altáji nyelvek, népek kultúrájával foglalkozott. Természetesen, nem elégítették ki szűk szakmai körökben írt tudományos publikációi, így születtek meg a hetvenes években olyan tudományos-népszerűsítő művei, mint A mongol népköltészet vagy a Dzsingisz Kán, aztán a Mongólia története s később a Jurták közt járok, ami a mongol folklórról, elsősorban népköltészetről szól. Mint népszerű tudományos író s ifjúsági regények szerzője csak viszonylag szűk körben volt ismert, igazán híressé csak a krimikkel és sci-fikkel tudott válni.

Egy feledhetetlen nyári délután: a Mester és Siklósi Erika beszélgetnek

- Hogyan vetemedtél arra, hogy tudományos kutatóként krimiket írj? - szegeztem neki a kérdést.

- Szerettem volna minél több emberrel megismertetni azt a keleti kultúrát és hangulatot, ami az évek során belém ivódott, így, a krimi műfaji határain belül maradva, sikerül átadnom egy csomó tényanyagot.
- Mikor hagytad ott a kutatómunkát, hogy végleg felcseréld az írással?

- Meg fogsz lepődni, igen sokáig nem hagytam ott. 1982-től a Nyelvtudományi Intézethez kapcsolódó Orientalisztikai Munkaközösségben dolgoztam, ahol 1995 júliusában mondtak fel nekem. Az Intézetben is leépítések kezdődtek. Úgy gondoltam, jobb, ha inkább engem tettek ki, mert én e nélkül az állás nélkül is elboldogulok, nem úgy, mint egy kezdő tudományos segédmunkatárs, aki esetleg éhen halna.

- Nem hiányoznak majd a kollégák?

- Amikor '82-ben állást változtattam, akkor kellett először szembenéznem ezzel a problémával. Valóban nosztalgiával gondoltam a közös munkára, de mostanra már teljesen átalakult az életem. Más kollégáim vannak, más emberek közt forgolódom.

- Életed során sok nehézséggel kellett szembenézned, esetleg változtatni kellett az eredeti elképzeléseiden. Mi segített ilyen esetben?

- Mindig megterveztem a következő lépést. Például néha azért „hanyagoltam” a tudományos tevékenységet, mert ismeretterjesztést akartam folytatni. Amit keletről megtanultam, tovább szerettem volna adni, s erre kevés lehetőség nyílott a tudományos pályán. Ott olyan cikkeket kellett írni, amit csak páran olvasnak, esetleg senki. A tudományos népszerűsítő írások is csak pár ezer példányban jelentek meg, és ebből csak nagyon kevés kerüli a boltokba, inkább a könyvtárak polcain porosodnak. Ezért akartam mindenáron nagyközönségnek írni. Így született meg Leslie L. Lawrence, aki százezres példányszámban fogy. Ez is megtervezett lépés volt részemről.

Lőrincz L. László képregényen: A gonosz és a fekete hercegnő. A rajzoló: Dönti Károly
 
- Valami holtpont csak volt az életedben?

- Olyan, hogy a világom, akár munka, akár magánélet területén összeomlott volna, nem volt. Ilyesmire nem tudok e pillanatban visszaemlékezni. Nagyjából előre láttam, hogy váltani kell. Tervező típus vagyok, így a változások nem egy nap alatt zajlottak az életemben. Amikor a tanszéket otthagytam, számoltam azzal, hogy kikerülök egy közösségből, ahol mongolisztikával lehet foglalkozni. Nem mehetek be a könyvtárba többé, nem juthatok hozzá bizonyos anyagokhoz. Elveszítek kapcsolatokat és kollégákat. Ezeket a nehézségeket előre láttam, számolni tudtam velük - úgyhogy ilyen szempontból szerencsés vagyok. Nagy horderejű döntésekkor pontosan látom magamat előre, azt, amit csinálnom kellene, és ez a „vízió” legtöbbször be is jön.

- Mit tartasz a legfontosabb értéknek az életben?

- Létre hozni valamit, méghozzá gyorsan és határozottan. Nagyon kreatív egyén vagyok. Nem hiszem, hogy le tudnék ülni és önmagamat csak meditálva tökéletesíteni tudnám. Idegesít, ha nem alkothatok valamit. Ha mérnök lennék, biztosan hidakat terveznék vagy épületeket. Mindegy, mit csinálok, csak alkothassak. Egy mongol sziklafelirat megfejtése épp olyan örömet okozott, mint az írás.

1988-ban a Képes Újság számára készült ez a fénykép - utólagos dedikációval

 - Nem lennél jó jógi?

- Nem. Nekem állandó tettvágyam van. Persze, ha nyaralni megyek, akkor pihenek, de addig látványos előrehaladást akarok elérni. Szeretem látni, ahogy nő a kézirat, ehhez viszont nyugalom és a megszokott munkakörnyezet, a dolgozószobám kell.

- Mennyi idő alatt írod meg a könyveidet?

- Fél év. A második hét után már emelkedik a kéziratcsomó. A számítógépet azért nem szeretem, mert annál nem érzékelem az előrehaladást.

- Hiszel-e valami felsőbb hatalomban, ami könnyebbé teheti az életedet?

- Nem hiszek olyan felsőbb hatalom létezésében, aki figyelne engem, és a kegyelmébe fogad, védőszellemet küld számomra. Véleményem szerint az ember saját szerencséjének a kovácsa. Amennyiben odafigyel és hajlandó tenni is a jövőjéért, akkor az valahol megtérül. Ha képzem magam, például nyelveket tanulok, akkor valamikor learathatom a sikert is. Abban biztos vagyok, hogy az élethez óriási szerencse kell, és ez nem valamiféle hatalmak játéka. Nem vakszerencse, mert saját sorsom valahol magam is tudom előbbre hajtani. Mivel tanultam nyelveket, kapcsolatba kerülhettem olyan dolgokkal, amit érdemes leírni. Nem tudok gólt lőni, ha nem vagyok a pályán, a szerencse ahhoz kell, hogy ha négyszer kapom a labdát, mind a négyszer be is menjen a hálóba.

- Többen indultak veled egy időben ki a nagyvilágba Kaposvárról, mégsem lett mindegyikből olyan sikeres ember, mint te. Ezt mivel magyarázod?

- Azt hiszem, ez genetikai csomag kérdése is. Minden ember más adottságokkal születik. Én olyan előnyös genetikai örökséget hoztam magammal, amelyik ezt lehetővé tette.

- Mi adta a nyelvtanuláshoz az első indíttatást?

- Karl May egyik arabokról szóló könyvében hátul szószedetet találtam, ahol leírtak húsz-huszonöt szót arabul. Ez azt sugallta, hogy ő beszélte a nyelvet, és ha én az ő példáját akarom követni, nekem is kell. Számomra természetes volt, hogy nyelvtanulás nélkül nem mehetek a sivatagba. Ez adott ahhoz erőt, hogy minden nehézséget le tudjak győzni.

"Valamiféle felsőbb hatalom létezését mindenképpen elfogadom..."

- Ezek szerint nem hiszel Istenben?

- Valamiféle olyan felsőbb hatalom létezését mindenképpen elfogadom, amiről nekünk fogalmunk sem lehet. Nem látjuk át a létünk lényegét, értelmét, egyáltalán az egész környezetünket sem, amiben vagyunk. Olyan antropomorf Istenben, amiről a vallások beszélnek, nem hiszek. Nem hiszem, hogy a nagy szakállas „öregisten” irányít bennünket egy trónusról. Hogy kezdetben mi volt, azt nem tudhatjuk. Az isteneket mi csináltuk magunknak, azért, mert nem találjuk a valódi helyünket ebben a nagy rendszerben. Néha elgondolkodom azon, hogy a mikrokozmosz és a makrokozmosz alapjában ugyanolyan. Még az is előfordulhat, hogy egy óriási élőlény valamelyik sejtjének részei vagyunk. A mi szervezetünkben levő sejtek sem látnak ki, és nem tudják, hogy kik vagyunk és éppen mit csinálunk, így mi sem vehetjük észre, ha egy ménkű nagy lénynek a sejtjében ülünk. Ilyen eset is lehet, azt hiszem. Abban azonban nem tudok hinni, hogy van valamilyen Isten, aki azzal szórakozik, hogy számon tartson sok milliárd embert és feljegyezze, ha rosszat vagy jót csináltunk.

- A reinkarnációról mi a véleményed?

- Az emberi lélek ingoványos talaj. Vannak olyan jelek, amelyek ilyen gondolatokat táplálnak. Engem a középkori utcarészletek ragadnak meg. Párizsban, a Notre Dame körül biztosan éreztem, hogy már jártam ott valamikor. Szinte láttam, ahogy átmegyek a Szajna hídján, láttam az akkori embereket és az utca szélén az akasztófát. Néha van ilyen érzése az embernek. Ezt persze lehet a kollektív tudattal is magyarázni. A lélekvándorlás akkor lenne igazi, ha emlékeznénk az előző életünkre.

- Ha már a reinkarnációról, lélekvándorlásról, újjászületésekről beszélünk, engedjük szóhoz jutni a benned rejtező Tibet-kutatót. A Dalai Lámát hogyan választják?

- Amikor meghal, elindulnak a szerzetesek, különböző jelek után, több irányba. Számos kisgyereket találnak, de gondosan vigyáznak arra, hogy mindegyik szegény családból származzon. Ugyanis ha valamelyik nemesi család sarja lenne, akkor nyilván azok felé húzna. Neki pedig csak a buddhista egyházat szabad képviselnie, aminek vezetője lesz. Tíz-tizenkét gyereket együtt nevelnek. Amikor elég nagyok lesznek, akkor egy nagy ünnepség keretén belül ki kell tudni választani sok hasonló közül a Dalai Láma különböző tárgyait. Aki megismeri, az az igazi. Valóságban azonban amíg nevelik őket, meglátják, melyik a legrátermettebb, és annak előre megsúgják, mit kell tennie. Nagyon ügyes trükk az egyház szempontjából, de a lélekvándorlásra nem bizonyíték.

... ahogy A láp lidércében John C. Lendvayt és a csinos főszereplőnőt elképzeltem

- Mennyire vagy azonos az általad kitalált figurával?

- Ha a külsőre gondolsz, az szóba sem jöhet. A regények Leslie L. Lawrence-e százkilencven centiméter, kefehajú, sportos fickó, író-olvasó találkozókon ezen jót szoktak derülni. A belső tulajdonságokban biztosan hasonlítunk egymásra. Ha az író egyes szám első személyben írja a történeteit, nyilván saját magát örökíti meg. Vagy azt, amilyen szeretne lenni.

- Leslie L. Lawrence azért magas, mert te az szerettél volna lenni?

- Nem. Azért, mert verekszik, meg olyan dolgokat csinál, amihez egy kövér kertitörpe nem lenne megfelelő. Például nem tudna bemászni egy ablakon. Mindenképpen egy sportos figura kellett, aki nem ijed meg a saját árnyékától.


Lőrincz L. László képregényen: A púpos. A rajzoló: Matheika Gábor

- Hova tűnt a főhős felesége az első kötet után?

- Amikor azt a könyvet megírtam, azt hittem, hogy egy könyv lesz. Semmi nem mutatott sorozatra, írtam egy könyvet, aminek a bontóján a nevem szó és betű szerint lefordítottam Leslie L. Lawrence-re. Ennek az egyik slusszpoénja szerint valakiről kiderült, hogy ő a főhős felesége. A sors azonban közbe szólt, mert érdeklődés mutatkozott egy második könyvre és a többire. Akkor viszont döntenem kellett. Leslie L. Lawrence-nek nem lehet felesége. Nem lehet egy asszonnyal a nyakán nyomozni. Nem beszélve arról, hogy ugye ő szeret nőügyekbe keveredni. Ezért más a Sindzse szeme, mint a többi. Egyszerűen el kellett felejtenem az asszonyt. Úgy tűnt, mintha sosem lett volna.

- Tudnál-e Leslie-történeteket írni tapasztalatok nélkül?

- Nem. Azt mondják, a költőnek születni kell, de író csak negyvenéves kora körül lesz valaki. Addigra megtanulja a technikát és elég tapasztalatot szerez. Egy tizennyolc éves se szerelemről, se keletről, se semmiről nem tud átéléssel írni. Nekem Leslie L. Lawrence alakjában huszonöt évi tudományos kutatói munkám is benne van. Hogyan tudtam volna regényt írni például a Halálkiáltókról vagy más tibeti dolgokról, ha nem tudom, hogyan néz ki egy kolostor? Ki lehet bogarászni könyvekből, de egész más, mint mikor behunyom a szemein és magam előtt látom.


"Ej, László, László, olyan boldog ember lennék, csak ez a Zinajda ne lenne egy ilyen..."

- Volt-e neked személy szerint életveszélyes kalandod?

- Egyszer, még a hatvanas évek derekán években Ulánbátorban beszállásoltak az akadémia vendégházába. Három szoba és közös konyha tartozott hozzá. A mellettem lévő szobában egy geológus expedíció holmijai voltak lezárva, a harmadikban lakott egy mongol pilóta. A felesége révén került oda, aki az orosz akadémia tagja volt. Mielőtt odaértem, a feleség megszökött egy orosszal, amiért a pilóta rettenetesen utálta a fehéreket. A mongolok mikor átadták a kulcsot, figyelmeztettek, hogy vigyázzak a szomszédommal, mert nem igazán kedves ember. Megkérdeztem, mit értenek ezalatt. Elmesélték a sztorit, és gyorsan távoztak. Ott maradiam azzal a tudattal, hogy jön egy pilóta, és rövidesen fasírozottat csinál belőlem. Kicsit aggódtam, de azért bementem a konyhába. Az egyik szekrényben kolbászok lógtak, gondoltam, ez az övéi lehetnek. Nekem is volt valami ennivalóm, így nekiálltam vacsorázhatni. Hamarosan kivágódott az ajtó és megjelent a „mongolom”. Ő se szó, se beszéd, kikapott egy kolbászt és puff behúzott a szobájába. Na, gondoltam, legfeljebb nem leszünk barátok, de egye fene... Még néhányszor találkoztunk, akkor már én sem köszöntem. Majd egy éjszaka bekövetkezett az 1966-os nagy mongóliai földrengés. Tőlünk hatszáz kilométerre volt az epicentrum, ahol szinte megnyílott a föld, és óriási balhé volt. Én az éjszaka közepén egyszer csak arra ébredtem, hogy rázzák a vállamat. Kinyitom a szemem és megláttam fölöttem állni a pilótát egy hatalmas késsel. Első ijedtemben állati ordítással akkorát mázoltam be a szeme alá, hogy ívben hanyattesett. Erősebb volt nálam, de az ütés meglepetésszerűen érte. A kés kihullott a kezéből, én pedig üvöltve kirohantam az utcára. Akkor vettem észre, hogy a lépcsőház már repedezik. Nem kellett nagyon igyekezni, mert magasföldszinten laktunk. Kint „csak” mínusz negyven fokot mértek, én meg papucsban és pizsamában voltam, igaz, akkorra már az egész város kint állt. Nagy nehezen előkerült a szegény pilóta is. Elmondta, hogy ő a konyhába indult a nagykéssel kolbászt vágni, s már neki is kezdett, amikor megindult a föld. Ugyan elszerették a feleségét, de azért azt nem nézhette tétlenül, hogy egy szerencsétlen külföldit agyon verjen a mennyezet, s azért rohant hozzám a késsel a kezében, mert gyorsan fel akart rázni. Miután egy óra hosszat kint ácsorogtunk, én eldöntöttem, hogy akkor is bemegyek, ha rám dől a ház, mert az ujjaim már félig lefagytak. Ezek után összebarátkoztunk, és a pilóta az én vállamon sírta Zinajdája különböző kalandjai miatti bánatát. - Ej, László, László, olyan boldog ember lennék, csak ez a Zinajda ne lenne egy ilyen oltári kurva - mondogatta. Nos, ha ez nem is „közvetlen életveszély”, de akkor bizony annak tűnt.

- Valódi életveszélyes kalandod volt?

- Sok kalandot éltem át. Egyszer például a Góbi-sivatagban elvesztettem egy homokviharban a bázisautót. Tíz percen múlt az életem, mert a homok befedett volna. Mentem és megtaláltam. Semmit nem láttam, nem gondoltam semmire, csak állatira féltem. A mongolok szerint óriási szerencsém volt. Annak a valószínűsége, hogy a porviharban nekimegyek az autónak, olyan kicsi, mint megütni a lottó ötöst. Nem voltam a kocsitól messze, de könnyen elmehettem volna mellette, mert semmit nem lehetett látni. Nem sok hiányzott, hogy most ott fehéredjenek hulló csontjaim a sivatag homokjában.

- Segít-e az általad megalkotott hős önmagad megismerésében?

- Igen, ami a figurában megtestesül, annyira ismerem önmagamat. Tudom, hogy amilyen ő, olyan lehetek én is. A főhősnek jó humorérzéke van - ez bennem is megvan. Sőt már a barátaimat úgy válogatom meg, hogy mindnyájan jól érezzük magunkat. Egy búvalbélelt emberrel nem tudok mit kezdeni. Kétszer találkozom vele, de harmadszor már nem, mert én is sírok tőle. Leslie gondolkodásmódja szintén megegyezik az enyémmel. Amit ő mond, azt az életben biztosan én is úgy mondanám. Ő is célorientált, és szereti megoldani a dolgokat. Ha elkezdek valamit, minél előbb szeretek a végére járni. Mikor egy bűnténnyel találkozik, nem nyugszik, amíg - ha kell, tűzön-vízen át - meg nem oldja. Nekem, ha szemem előtt lebeg egy cél, akkor minden körülmények között el akarom érni. Egész addig küzdők érte, amíg számomra nem veszíti el az értelmét.


A fojtogatók hajója volt az első magyar hangoskönyv - a borítót a Boros-Szikszai páros készítette

- Mit szeretsz legjobban önmagadban?

- Ezeket a dolgokat, amikről beszéltem. Szeretem a szívósságomat. Ha úgy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok, akkor azt be is fejezem. A keleti emberek viselkedési kultúrája nagyban hatott rám. Sokat voltam köztük, és ez nem múlt el „büntetlenül”. Erre mondják, hogy ne utánozd, fiam, a tanító bácsit, mert úgy maradsz. Úgy nem lehet sem írni, sem más alkotó tevékenységet folytatni, hogy csak akkor csinálom, amikor kedvem van. A nagy falat sem építették volna fel soha, ha csak akkor tesznek rá egy-egy téglát, amikor néhány kínainak olyan hangulata van. A másik, amit szeretek magamban, a mások helyzetébe való beleérző képességem. Mindenkivel szemben igyekszem tapintatosan viselkedni. Fontosak számomra az emberi kapcsolatok.

- Ezek szerint ismerőseid belekerülhetnek a könyveidbe?

- Figurákat akkor lehet jól megrajzolni, ha létező egyénről alkotod meg. Nyilván csak bizonyos tulajdonságaira van szükség. Itt most elnézem Jancsit (a szerzőnő férje, a beszélgetés csendes, szivaros szem- és fültanúja - vagyis én), ahogy elmélyülten szivarozik. Lehet, hogy a következő könyvben lesz ilyen típusú ember, akkor visszagondolok az ő mozdulataira, és úgy írom le.

Lőrincz L. László képregényen: Nebet Het a halottak úrnője. A rajzoló: Sarlós Endre


- Mit szeretsz legkevésbé önmagadban?

- Talán azt, hogy kevesebb a vállalkozói szellem bennem, mint fiatalabb koromban volt. Most már mérlegelek, s ha valamilyen lehetőségem adódik, akkor végig gondolom, mi minden történhet ott velem. Annak idején csak az volt fontos, milyen jó lesz ott, ahova megyek. Ma már arra gondolok, hogy ott meleg van, vagy megrúghat a teve. Régen is megrúgott, de akkor nem gondoltam rá előtte. Utólag ugyan nem tetszett, de már nem volt mit tenni. Sajnos, a megfontoltság a korral jár, és ez sem tetszik igazán.

- A főhősöd csajozik. Neked, magánemberként, mi a véleményed a szerelemről?

- Leslie kihasznál bizonyos lehetőségeket. Teheti, hisz szabad ember, nincsenek kötöttségei. Ha két fiatal, egészséges, szép ember találkozik, akiknek nincsenek morális kötöttségei és ráadásul kedvelik egymást, akkor természetesnek veszem, hogy kihasználják a lehetőségeiket. Még talán szerelem is lehet, attól függ, mit értünk szerelemen.

- Arra lennék kíváncsi, te mit értesz szerelmen?

- Miután én nem vagyok szabad, másképp állnak a dolgaim, mint Leslie-nek. Azt azonban el kell mondanom, hogy nagyon jól érzem magam a feleségemmel. Nem tudom, hogy szerelemnek lehet-e nevezni, ami köztünk van, mert már harminc éve házasok vagyunk, két nagy gyerekkel, de nagyon jó a kapcsolatunk. Ahhoz, hogy az ember ilyen hosszú időt ki tudjon bírni, komoly szerelem kellett, ami valamilyen formában most is megvan.

"Barátkozó típus vagyok..."
- Mennyire fontos számodra a barátság?

- Nagyon. Barátkozó típus vagyok. Olyan típusú barát kell nekem, akire szeretettel gondolok, akivel, ha néha találkozunk vagy közösen végzünk egy munkát, örülünk egymásnak. Viszont az életem ellentmondásos, mert az írás magányos tevékenység. Amióta az eszemet tudom, szerettem, ha emberek vesznek körül, még ha dolgozom, akkor is. Ilyen az írásban nincs. Leülsz, magadra zárod az ajtót, mert munka közben az ég adta világon senki nem tud segíteni, csak hátra mozdítani. Ott csak a saját figuráim léteznek. Reggel nyolctól tizenegyig írok, aztán háromtól hatig javítok. Napi hat órát teljesen egyedül kell lennem. Magam alakítottam úgy ki, hogy nem szólhatok senkihez, mert zavar. Óránként ugyan tartok némi szünetet. Ez ellentmond a beállítottságomnak, annak, hogy amíg a célt el nem éred, nem szabad leállnod, de hát az írás ilyen munka.

- Vannak olyan barátaid, akikre biztosan számíthatsz minden körülmények között, és ők is terád?

- Természetesen, vannak.

Lőrincz L. László képregényen: A föld alatti piramis. A rajzoló: Sarlós Endre

- Fiatal vagy idősebb korban lehet inkább igazán jó barátra szert tenni?

- Az életre-halálra szóló gyerekkori barátságok az én tapasztalataim szerint hamar elmúlnak. Időben is, térben is távol kerülünk egymástól. Ha valakit nem látok tíz évig, hiába volt valaha megbízható jó barát, nem lesz már közös témánk. Abból nem tartható fenn egy barátság, hogy folyton azt meséljük, hogyan tettünk a Kovács tanár úr széke alá diót. Az idő eltávolítja az embereket egymástól, és már nem lehet visszahozni a kapcsolatot. Közös élmények nélkül elhal. Elvileg persze megoldható, ha ismét együtt dolgoznak vagy élnek. Nekem azonban az a tapasztalatom, hogy ezek a gyerekkori barátságok elmúlnak. Közben folyamatosan termelődnek olyan barátságok, amiről nem lehet tudni, mennyi időre szólnak, de a közös érdeklődés, a közös munka, valamiféle közös lét meghatározza őket. Ezek gyakorlatibbak és később keletkeznek.

- Ehhez kell egyfajta bizalommal való odafordulás az idegenek felé...

- Persze, az kell. Az emberek először méregetik egymást. Nyilván van olyan munkakapcsolat, amelyikből soha nem lesz barátság, ahhoz azért valamiféle összecsengés kell. Ahogy mondani szokták, egy húron kell pendülni. Egyik embernél rezdül valami, a másiknál pedig nem. Nem tudnám meghatározni, mi az, de a barátsághoz mindenképpen kell az a plusz.

"Olyanok is vannak, akikkel, ha velük kéne kikötnöm a lakatlan szigeten, inkább a magányt választanám."

 - Van-e olyan ember, akivel együtt szívesen szenvednél hajótörést?

- Ez a kérdés nemektől független?

- Persze.

- Azért kérdeztem, mert ugye nem mindegy. Hiába vagyok jó viszonyban mondjuk Jánossal, ha a hajótörés netán tíz évre szól, akkor inkább az ismeretségi köröm valamelyik hölgy tagját vinném magammal. Ha feltennéd viszont a kérdést, hogy egyedül lennék-e szívesen a szigeten, vagy valamelyik férfi barátommal együtt, nyilván választanék valakit. Inkább, mint egyedül üljek ott a pálmák alatt. Olyanok is vannak, akikkel, ha velük kéne kikötnöm a lakatlan szigeten, inkább a magányt választanám.

- Ha már nemekre bontottad a kérdést, nő is van olyan?

- Hogyne lenne. Inkább megtanítanám a legközelebbi majmot beszélgetni, minthogy egy kevésbé szeretetre méltó hölggyel legyek ott.

- Melyik történelmi korban szeretnél élni?

- A nagy felfedezések korában. Amerika meghódítása vagy Ausztrália meghódítása izgalmas feladat lehetett. A régi Rómában is szívesen éltem volna, amikor például Scipio Africanus elindult a hódító útjára. Lehet, hogy megbántam volna, mert meleg volt, harcolni kellett, és még a kard is rövid volt.

- Nemrég láttuk A paradicsom meghódítása című filmet. Nem tűnt kéjutazásnak Kolumbusszal tartani...

- Amikor Barcelonában megláttam Kolumbusz hajóját, nagy csalódást okozott. Egy kis teknő volt. Belegondoltam, hogy ezen aszalódtak a pasasok hónapokon keresztül. Óriási bátorság kellett ezzel elindulni a „végtelen” vizekre.

- Azt mondtad, akkor szerettél volna élni...

- Nyilván akkor nem mérlegeltem volna, hogy hullámok is jöhetnek. Akkor ez a kis hajó volt a természetes. Képzelj el egy pasit száz év múlva, aki meglátja, milyen autókkal száguldoztunk a kilencvenes években...

Lőrincz L. László képregényen: Sindzse szeme. A rajzoló: Topálovits Pál
- Mi a hobbid?

- Utazni szeretek. Igaz, már a kevésbé kockázatos utakat választom, de minden pénzem utazásra költőm. Most Bangkokba készülök, Thaiföldre.

- Egyedül?

- Nem, a feleségemmel és a gyerekeimmel.

- Ki a kedvenc íród?

- Franz Kafka.

- Miért Kafka?

- Szeretem az irracionális dolgokat. Az ember teljesen kiszámíthatatlan és számunkra megmagyarázhatatlan erők játéka. Nem értjük, mi és miért történik velünk. Csak a hatásokat érzékeljük. Az egész élet erről szól, hogy nem értünk semmit a környezetünkből és a világból. Folyton be akarunk jutni a „kastélyba”, megpróbálunk valamit végre megérteni, és mindig ki vagyunk zárva. Olyan, mintha a Föld egy büntető telep lenne, ahova valahonnan idetelepítettek bennünket, de már nem emlékszünk semmire, csak a vágy maradt meg bennünk. Vissza szeretnénk végre találni az elveszett paradicsomba, ahonnan kihajítottak bennünket. Nem értjük azokat a körülöttünk zajló eseményeket, amiket valaha megértettünk. Hányódunk valamiféle tengeren az irracionális hullámok között. Számomra Kafka ezt fejezi ki.

- Melyik az a három könyv, amit egy égő házból kimentenél?

- Franz Kafka: Kastély, Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány és talán valami lexikont. Azért mondtam ezt a hármat hirtelenjében, mert olyan könyörtelenül kérdeztél, de nagyon szeretem például Edgar Allan Poet, a horrorisztikus dolgai miatt.

- A te könyveid messze vannak a horrortól, akkor el sem tudnám olvasni őket...

- Igen, mert nálam csak horrorisztikus elemek vannak, és azoknak is mindig megkapod a racionális magyarázatát. Nem hiszek olyan természetfeletti értelemben, mint például Stephen King. Nálam az ördög nem igazi, csak valaki úgy tesz, mintha ő lenne az. Kingnél az igazi jelenik meg - de ez nem az én világom. Nálam, ha valaki meghalt, az már nem kel fel. Ha mégis, akkor csak leütötték és tetszhalott volt. A horrorisztikus elemeket mindig feloldom humorral, hogy az olvasó érezze, játék az egész dolog. Nem ijedsz meg, ha egy hulla kiesik a szekrényből és a főszereplő karjaiba hull. Mennyivel más, ha azt írod, hogy csupa vér lett, akire ráesett, és az illető (nagyon természetesen) el kezdett sikoltozni, vagy ha ugyanő megszólal: „A fene egye meg, már megint egy hulla. Potyognak, mint érett almák a fáról.”

- Azért nem állítanám, hogy nem féltem, amíg a könyveidet olvastam. Igaz, soha nem tudtam letenni, amíg a végére nem értem, akármilyen későre járt is az idő.

- De amikor kiderültek a racionális magyarázatok, megnyugodtál.

- Így van.

- A könyveimben misztikus dolgokról írok. Megpróbálom elgondolkodtatni az olvasót: lehet-e embereknek olyan képességük, amit nem ismerünk? Viszont nekem ne másszon ki a hathónapos halott a koporsóból. Ha széttörik az autót apró darabokra, akkor az reggelre ne változzon ragyogó újjá, hacsak három szerelő egész éjjel nem dolgozik rajta.

Lőrincz L. László képregényen: A vérfarkas éjszakája. A rajzoló: Fazekas Attila

- Mi a kikapcsolódás számodra?

- Hatig dolgozom, utána néha elmegyek az ismerőseimmel, iszom egy sört és beszélgetünk. Elmegyek egy-egy meccsre vagy nézem a televíziót. A diszkóból már kinőttem, oda a fiam jár. Jut mindenre idő, amire vágyom. Amiatt, hogy rendszeresen vastag könyveket írok, soha nem kellett semmiről idő hiányában lemondanom. Ha valahonnan lemaradtam, arra nem is akartam igazán elmenni. Nyáron lejövök a Balatonra, akkor itt pihenek, úszom, a kutyát viszem sétáltatni, és a ház körül sertepertélek. Régen vitorláztam is, de az nagy teher. Annak idején volt egy alumínium hajó, amit nyárra béreltünk. Benne is laktunk. Semmilyen hajóosztályba nem stimmelt. Olyan volt, mint a szénszállító a Temzén. Amikor nekimentünk a parton a kőnek, koppant egyet és behorpadt, nem lett semmi más baja.

- Az elmúlt években mi szerezte a legnagyobb örömöt?

- Folyamatos öröm számomra, hogy a családommal jól megvagyunk. A feleségemmel és a gyerekeimmel barátságban, szeretetben élünk. Sikerült kialakítanunk a magunk jól működő mikrovilágát.

- Egy jó tündértől mit kívánnál?

- Miután kelettel foglalkozom, szeretném tudni, hogy a keleti titkok valóban léteznek-e.

- Arra számítoltam, hogy ezt én tőled tudom meg.

- Én is szeretném megtudni... Aztán szeretnék jó néhány évtizeddel fiatalabb lenni.

- Csak mértékkel igyál a fiatalító forrásból, nehogy úgy járj, mint a népmesék hőse, aki csecsemőként ébredt...

- Harmadik kívánságom, hogy ne hagyjon el az a szerencse, ami idáig életemen végig kísért.

Egy még korábban nyilvánosságra nem hozott rajzom: Leslie egyik regényének végül is fel nem használt borítóterve