2012. február 10., péntek

… és a zenekar közben végig játszott…



Szerettem könyveket illusztrálni. Nem azért, mert ez a képregényhez képest „elitebb”, szalonképesebb műfajnak számított – bár ez kétségtelenül így volt. Az illusztrátornak lehetett kiállítása, kaphatott díjat – a képregényeket rajzoló grafikus (a rajzfilmesek kivételével) művészi szempontból nem létezett, esélye sem volt arra, hogy valamelyik kiadótól munkát kapjon. Fazekas Attila a nyolcvanas években számtalan nagy sikerű képregényt készített, nem egy füzetes változata több százezer példányban kelt el, az olvasók imádták lendületes, modern rajzstílusát. Könyvillusztrációra viszont alig kapott felkérést: talán néhány ifjúsági regény s a Tarzan-sorozat kötetei jelentették a kivételt. Volt ebben persze jó adag kultúrpolitika is: a művészeti iskolákról kikerült grafikusoknak illett munkát biztosítani, s ez a feladat ki másra, mint az állami kiadókra hárult. Meg hát voltak a Zórád által is sokszor felemlegetett pezsgős vacsorák az Alabárdosban, amire a hálás grafikusnak „illett” a szerkesztőt meginvitálnia. (Zórád erre nem volt hajlandó, a hatvanas évek közepén ki is szorították a könyvillusztrációból).

„Gyilkost keresek, mint mindig” – így a rettenthetetlen, gyenesi Columbo. 
Nagy a tét! Ahogy az elején Szőnyi úr, a benzinkutas kijelenti: 
ha nem kapják el a pasast, a nép megátkozza majd a rendőrséget. 
Nemere István Visszajövök, mire felébredsz című kisregényében (1989) 
a gyilkos szatír ellen csinos rendőrlányok csapatát vetik be – nem 
eredménytelenül. Eligazítás a kapitányságon…
A nyolcvanas évek vége felé aztán már a magyar kultúrában is kialakultak „kapitalista zárványok”, szigetek, ahol a szocialista szellemhez igen kevéssé méltó módon megtűrt, sőt, kévánatos volt a profit hajhászása. Az állami kiadók körül GMK-k, kiadásszervező munkaközösségek alakultak, vagy maga a kiadó „nyitott” a nagy példányszámban fogyó, jelentős hasznot termelő szórakoztató irodalom felé. A Népszava könyvszerkesztőségei – több is volt – ezt csinálták. Az egyik a Kockás Pierre regények újrakiadásában és bűnügyi- meg kommandós történetekben találta meg az aranybányát, a másik a Mi Világunk magazinhoz kapcsolva füzetes kisregényekben, puhafedelű sci-fi és krimisorozatokban, önálló regényekben. 

Ne öld meg az ügyvédedet! 
Lőrinczi Katalin, a zákonyi városi bíróság bírája személyes 
sértésnek fogja fel, hogy a jogászok 11. parancsolatát 
valaki nem tartotta be (1988). Kertész Zoltán, a régi 
barát és nyomozó segítségével végül persze elkapja 
a rafinált gyilkost – előtte azonban alaposan meg 
kell beszélni a tenni valókat…
Kulcsár Ödön vezette ezt a szerkesztőséget, ahol néhány igazán nagyszerű ember főállásban és rengeteg nagyszerű ember külső munkatársként dolgozott. Ödönnek külön laudációt szeretnék szentelni majd ezen az oldalon. Nagyon sokat köszönhetek neki, és nem csak munka szempontjából – máig hálával gondolok barátságunkra. Az utcáról vett oda engem, először képregényt rajzolni, aztán főmunkatársként, szerkesztőnek. Rövidesen az egyik legtöbbet foglalkoztatott szerzője lettem, és grafikus feladatokat is szépen kaptam tőle.

John C. Lendvay, a Santa Monica-i Santa Cecilia Egyetem 
kriminalisztikai intézetének tanára szorult helyzetben. 
Miközben a láp lidérce után nyomoz (1989) egy csinos lány 
társaságában rövid sétát is tesz az éjszakában – a derekába 
fúródó puskacső miatt azonban nem tudja maradéktalanul 
élvezni a helyzetet. Mígnem…
S külön tisztelgő emlékezés illeti a nagyszerű kollegákat, Márkus Gizit, a nagyszájú, de aranyszívű szerkesztőt, Lendvai Pál egykori feleségét, aki az ötvenes évek végén még Szerb Antalt igazgatta sajtó alá, D. Szabó Lászlót, a Liszt Ferenc-külsejű vén bohémet, a háború előtti hírlapíró mindent túlélő őstípusát, aki jegyzett ugyan néhány szórakoztató regényt, de végül L. di Sartore néven pornóregények ünnepelt szerzőjeként „kúszott” be az irodalomtörténetbe, Forgács Györgyöt, aki zenetudományi doktorátust szerzett, de nálunk, az újságnál tördelőszerkesztőként dolgozott, a fantasztikus tudású műszaki szerkesztőt, Harkai Évát, akivel a HVG-Oracnál 2001-ben első jogi könyvem megjelenésekor újra együtt dolgozhattunk, s a többieket… Az egész szerkesztőségnek olyan Krajcáros Igazság fílingje volt – én viszont minden percét élveztem a közös munkának.

Nemere István a Dorg családról szóló tudományos-fantasztikus regényfüzérében veszély 
fenyegeti a hajnali Trendalt (1989): a kapzsiság és haszonlesés veszélye. 
Oban Dorg özvegye, az érett negyvenesen is szuperszexi Letta vezetésével felveszik a harcot a betolakodó bolygópusztítók ellen. Intrika, szerelem, akció, színes borító, mindössze 53 forintért – 
ennyit az olvasóknak a folytatás is megért
A Mi Világunkban megjelenő írásaim – persze – magam illusztráltam. Aztán kaptam néhány 13 forintos füzetet, később Nemere két sci-fijét, még később vadnyugati történeteket. A nyomdatechnika elég silány volt, az oldaltükrök néha egészen lehetetlenek (a Nemere sci-fik nyújtott téglalap alakú oldalaira például egyáltalán nem volt egyszerű arányos kompozíciókat kitalálni), a képregényhez képest lényegesen rosszabbul is fizetett, de így is boldogan fogtam neki minden feladatnak. 

Letta talpig latexben: 
az outfit a Marvel világát idézi 
(hm, hm, nem véletlenül)
A szerkesztő megmondta, milyen jelenetekhez kéri az illusztrációt, de hogy konkrétan mi kerül a lapra, abba már senki nem szólt bele. Életre kelthettem a regények karaktereit, megmutathattam, hogy látom én Leslie L. Lawrence vagy Nemere legendás hőseit – és tudtam, hogy onnantól kezdve sok tízezer olvasó képzeletében a figurához már az általam megrajzolt arc kapcsolódik majd. Borítót viszont nem tudtam tisztességeset csinálni. Egyik-másik (ahol véletlenül „bejött” a tus-vízfestés technika) sikerült, a legtöbb azonban nem: a rajzkészségen túl technikai tudás, no meg némileg több tehetség kellett volna. 
Gonosz, nyákos-csápos idegenek: 
az exobiológia betámad a Trendalon
A boldog békeidőknek aztán 89 körül vége szakadt. Drágult a papír, a nyomda. Előbb az árakat kellett emelni, aztán a közgazdaságtan örök törvényei szerint a költségeket csökkenteni. Az illusztrációk lettek az első áldozatok: nem a munkadíjon akart spórolni a kiadó, hanem a papíron: fél vagy egész ívvel máris kevesebb kellett egy füzethez (30-40 000 példánynál már nagyon is számított ez). Élesedett a piaci verseny, egyre több kiadó kínált ponyvát, szórakoztató regényt.  A kilencvenes évek elején a Mi Világunk („és szerkesztőségei”) megszűntek létezni – az ártatlan malackodás és a még színvonalra törekedő szórakoztatás kora véget ért. Új világ köszöntött be – nem a mi világunk. Régi dolgaink azonban még fellelhetők az antikváriumok polcain – s azok emlékezetében, akik velünk szórakozva élték meg a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenetet. Mert a zenekar, mint a Titanicon, az utolsó pillanatig játszott… Örülök, s büszke is vagyok arra, hogy a muzsikához néhány kottafej megrajzolásával én is hozzájárulhattam.

Barsi Ödön (1904-1963), színész-rendező, a két háború közötti időszak népszerű ponyva szerzője
különböző álneveken írt nagy számú detektív történetet, történelmi kalandregényt, 
vadnyugati- és fantasztikus könyvet...  A westerneket C. Wreenként jegyezte. 
Az álarcos fantom (1940, ez a kiadása 1989) Zorró-szerű figura volt: 
miután Douglas Fairbanks Zorro-filmjei Magyarországon is nagy népszerűségnek 
örvendtek, egyszerűen csak honosítani kellett a figurát.  
Ez a címlapom véletlenül jól sikerült.