2012. február 24., péntek

Kánon, újratöltve

Yoda mester sem kínlódott annyit Csillagjáró Lukáccsal (ahogy az Ifjúsági Magazin 1978-ban a Star Wars hősének nevét magyarította), mint én mostanában rajzoló önmagammal. Mint tudjuk, a skizofrénnek azért jó, mert sose érzi magát egyedül: ha fehér papírlap lennék, bizonyisten nem merném egyedül hagyni magamnal magam. Hogy aztán mi kerül a fehér lapra, bötű, rajz vagy hitvesem tízórai szendvicse, azt számos tényező komplex egymásra hatása dönti el.


Amióta elkezdtem a kánon rajzolását,szépen szaporodtak füzetemben az oldalak - igaz, azért nem oly mértékben, ahogy szerettem volna. Valami rendet próbáltam vinni a hétköznapokba, ezért a rajzos skálázást a kora reggeli órákra tettem. Vezérfonalamat, egy rajzolás-módszertani kézikönyvet követve eljutottam a kezek ábrázolásához. A hajnali fél öt és fél hat közötti időszak kiváltképp alkalmas az elmélyült alkotó tevékenységre – feltéve persze, ha nem alussza át az ember. Vagy nem akad más tenni valója.


A blogolás jó és élvezetes dolog. Az olvasóközönségem ugyan szűkebb, mint hírlapíró koromban, de megértő, érdeklődő és kitartó, s ez a lényeg. Akkoriban elég volt hivatkozni arra, hogy egy majd kétszázezres példányszámú vasárnapi magazinnak dolgozom, s még a hollywoodi mogulok is szívesen álltak szóba velem. Ma már aligha tudnám ezt utánam csinálni. Ám a blogolás munkaigényes is, kiváltképp, ha az ember megpróbál gemischt, illusztrált sajtó- és memoár-műfajt formálni belőle.


Öt évvel ez előtt egy napsütéses július végi reggelen (egy ismét átdolgozott-átszivarozott iccaka után) épp megpróbáltam délelőtti szunyókába szenderedni, mikor betalált az infarktus. Munka leadási határidő volt, úgy hogy roham ide, roham oda az emeltről levánszorogtam a földszinti dolgozószobámba, elküldtem emilen amit kellett, és végre átadtam magam a zavartalan szenvedésnek. Családom – bölcsen – végül orvost hívott, az orvos meg mentőt. A mentősök ragaszkodtak hozzá, hogy a lépcsőn, amin fél órával korábban még virgoncan, bár kicsit görnyedezve futkostam fel s alá, most hordszéken vigyenek le. Mondtam, inkább nem szoknék rá, hadd menjek inkább gyalog. Nem azonosultak az elképzeléssel. Mentőkocsit láttam már belülről, de ilyen szögből – a hordágyról a plafont nézegetve – még nem nagyon. Kihagyhatatlan élmény, de csak rövid ideig élvezetes.


Dinnyésnél próbáltam az urakat meggyőzni, hogy ennyi az élményből mára elég is volt, nem bánom, ők jöhetnek máskor is, most viszont menjünk inkább haza, de utolsó kívánságom nem tisztelve folytatták az utat Fehérvár felé. A Szent György kórházban gyorsan megállapították, hogy csakugyan folyamatban lévő infarktusom van. Egy bip-bipelő EKG-gép társaságában  valami előcsarnok-szerűségben mentettek el - enyhe reményt adott, hogy nem a kórbonctan előtere volt. Az ügyeletes igyekezett erőt adni: nyugalom, uram, mondta, a következő fél órában eldől, lejelentjük-e a holnapi ebédre. Tudtam, a Gilmore Girls-ből úgysem készül több évad, az életnek sok értelme tehát úgy sincs, ennyi volt, akár csomagolhatunk is. Aztán úgy alakult, hogy megmaradtam – a kaland jobb és értékesebb emberré ugyan nem tett, de határozottan segített elgondolkodni a világ nagy dolgain. 


Idáig három (vagy négy?) sikeresnek mondható életet éltem. Számtalan érdekes és nagyszerű emberrel hozott össze a sors. Mindez persze nem segített rajtam, amikor Agárdon hordszéken vittek e mentő felé, de ennyi év után végre felállva abból a székből, meg kell próbálnom tovább élni az életet. Nem egy újat, ötödiket kezdve, hanem holisztikus, népszerűbb nevén tökös-mákos alapon: mindet egyszerre. Sokat segít ebben a blog. Csendes vállveregetéssel (de jó is voltál, vazze!) vagy szörnyülködve (bátor ember lehetett, aki ezt csinálta!) veszem elő régi dolgaim, hogy – itt és most - újra életre keltsem azokat. Nosztalgia? Talán. A múlt vissza sírása? Határozottan – hisz ki nem emlékszik jó szívvel a fiatalságára. De több is annál: megélt, „privát” történelem – egy sajátos nézőpontból szemlélve. És valahol mindehhez hozzá tartozik szunnyadó grafikusi álmaim (korlátozott, ámde felettébb célzatos) újraélesztése is.


Folytatjuk tehát. Hajnalban összegyűlünk: én és mi, a rajzoló, az újságíró, a lapszerkesztő, a ponyvaszerző, az esszéista, a műfordító, később csatlakozik hozzánk a jogász, az egyetemi docens és ha jó napja van, a népszerű egyetemi előadó is. Kávézgatunk (ezért is főzök le mindjárt hat adagot), pletykálkodunk, megkritizáljuk egymás dolgait. Aztán eldöntjük, ki mit csinál azon a napon. Jó újra normálisnak lenni, igaz, fiúk?