2014
szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit,
aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők
Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/
Zórádnak megvolt az a
ritka képessége, hogy otthonosan mozogjon bármely kulturális- és
látványközegben. Nálánál hitelesebben kevesen
„festették meg” fekete-fehér vonalas grafikában a vad vihar tépázta orosz tájat
(Dráma a vadászaton), a Versailles-i udvar rokokó könnyedségét
vagy akár az ókori Egyiptom vagy Róma hétköznapjait.
 |
| Ördögpalack, 1965 |
„Trükkje” – művészete – abban
állt, hogy a használt grafikai kifejező eszközöket az adott közeghez
„igazította”. Ugyanazzal a technikával, kompozíciós elvek alapján, mégis
más-más vonalvezetéssel, más jellemző stílusjegyek előtérbe engedésével
ábrázolt korokat, tájakat, embereket. Otthon persze itthon érezte magát: a
magyar évszázadok üzenete szívébe és rajztollába volt írva. Sosem akart más lenni,
mint magyar művész, s egyik jelző a másik nélkül nála elképzelhetetlen lett
volna. Nyitott tudott lenni más kultúrkörökre - élni viszont valószínűleg
nem tudott volna bennük….
 |
| Ivanhoe, 1967 |
Némely világokban aztán láthatóan a
többinél is jobban érezte magát. Nagyra tartotta az angol képzőművészetet. Hogarth
képeit pontosságukért, részletgazdagságukért szerette: a már-már dokumentarista
festmények híven ábrázolták a kort, melyben születtek, de nem voltak mentek a
finom iróniától sem, melynek eszközével a Mester is szívesen élt. William
Dobsont ábrázoló művészetéért kedvelte: az ő alakjain a ruha nem öltözet
volt, hanem a személyiség kifejezésének eszköze. Thomas Gainsborough-t
nem csak, mint portréfestőt tisztelte, de az angol táj autentikus
ábrázolójaként is: olyan arisztokratikus, visszafogottan elegáns világot
idéztek fel a képei, melyben a Mester otthonosan érezte magát.
 |
| A vád tanúja, 1968 |
Rajongott Paul Sandby
akvarelljeiért: a Tabán-képek alkotójaként nagyra értékelte azt a mesterségbeli
tudást, mely viszonylag egyszerű eszközökkel volt képes a világ sokszínűségét
megmutatni. A preraffaeliták (mindenek előtt Evelyn De Morgan és Dante
Gabriel Rossetti) munkáira őszinte elismeréssel tekintett: a mozgalmat
ugyan inkább zseniális lopatikának minősítette, de meghajolt az alkotók
abszolút rajztudása előtt. És tisztelte a kortárs angol művészeket,
különösen azt a játékosságot, ahogy a pop art képviselői (Paolozzi, McHale,
Magda Cordell) a kollázs eszközével élve (mit maga is oly kedvtelve
alkalmazott) transzformálták művészetté a hétköznapi látványvilág, a
sajtógrafika némely alkotásait.
 |
| A Fehér Ördög cimborái, 1970 |
Képregény-alkotói pályája során
rengeteg angolszász témájú történetet rajzolt meg. Brit és amerikai
klasszikusokat, a ponyva (na jó: szórakoztató) irodalom nagyjait, történelmi
alakokat és huszadik századi kortársakat. A magyar olvasó valószínűleg csak ezt
látta, hogy ezek a képregények (is) jók. Jók, mert – olyan angolok. British. Very
British. Terry Hooper-Scharf,
a független londoni Black Tower kiadó
vezetője, képregény-guru, Zórád nagy rajongója legalábbis így gondolja, aki a
Mestert a negyvenes években az Egyesült Királyságban megjelent (s az amerikai
képregényhez képest sajátos, angol utat járó) Super Duper-füzetek
rajzolóihoz hasonlította. Nem alaptalanul, hisz a Super Duper – hasonlóan a Mühbleck
utáni magyar sajtórajz élvonalbeli alkotóihoz, akik közé a Mester is tartozott –
a kidolgozott, kontúros, így silányabb nyomdatechnika mellett is jól érvényesülő,
plasztikus ábrázolásmódot követte. Néhány hónapja Terry részére össze állítottam egy bemutató anyagot Zórád hihetetlenül gazdag munkásságáról. Első
sorban olyan irodalmi adaptációkat gyűjtöttem ki számára, melyek a világon mindenütt
jól ismertek, s számos (vagy inkább számtalan) képregény-feldolgozást megértek
már - mint Dumas A három testőre. Főként azonban angol-amerikai környezetben
játszódó történetekből válogattam. Ilyen pedig meglepően nagy számban akadt.
 |
| Ezüstcsillag, 1976 |
Nyilván ebben nem kis szerepet
játszott az adaptálásra ezeket kiválasztó Cs. Horváth irodalmi ízlése, aki szerette és értette a klasszikusokat, de ismerte a rajzolóit is. A
kezdetektől Sebőknek és Zórádnak adta inkább az ókori és angol miliőben
játszódó „komoly” történeteket, Korcsmárosnak a sokszor könnyedebb, játékosabb
megközelítést és ábrázolásmódot igénylő franciákat – de kellő ütemérzékkel néha
fordított a leosztáson. A Mester így aztán szép lassan megrajzolt egy generic
angol képregény-alkotói életművet - is. Kiss Feri átfogó Zórád-bibliográfiája szerint 1965-ben Stevenson Ördögpalack című története, 1967-ben Scott
Ivanhoe-ja, majd 1968-ban Agatha Christie A vád tanúja című regénye
jelentette az első lépéseket, aztán 1969-ben jöttek a híres indán-történetek: Cooper
Az utolsó mohikán-ja a Fülesben és Mark Twain befejezetlen
regénye, Az indiánok földjén a Pajtásban. Voltak olyan történetek
is, melyek szerzője bár nem angol vagy amerikai volt, de ottani környezetben
játszódtak: mindjárt a Roberto és Julika-sorozat második része (A
Fehér ördög cimborái, 1970) Londonba vitte el az olvasót.
 |
| A láthatatlan ember, 1972 |
1972-ben aztán jött a képregény
Szent Gráljainak egyike, Wells A láthatatlan ember-e. Ez (hasonlóan Bram
Stroker Draculájához) minden magára valamit is adó klasszikusokat
feldolgozó képregény-sorozatban megjelent már – néha jobb, néha egészen silány
rajzokkal. csakúgy, mint Sherlock Holmes kalandjai, melyekhez a Füles a
hetvenes évek derekán érkezett: a Cs. Horváthal való éppen aktuális
mosolyszünet miatt ezek forgatókönyvét Zórád maga írta. Tegyük hozzá: nem
valami jól. Bár a rajzok természetesen briliánsak voltak, és dacára annak, hogy
meg volt győződve arról, ha rajzolni tud, forgatókönyvet is tud írni, az
eredeti szövegtől nem nagyon tudott elszakadni.
 |
| Twist Olivér, 1983 |
1983-ban következett a Twist
Olivér – Zórád talán „legangolabb” képregénye. Ez már a kései, letisztultabb
vonalvezetéssel dolgozó Mester munkája. A térbeli ábrázoláshoz a vonalkázásos
árnyalásnál már jóval kifinomultabb eszközöket alkalmaz – a korbeli olvasó
számára különösen a 84-ben újra megjelenő Ivanhoe-val
összevetve szembe szökő a különbség. „Futottak még” az angol kalandregények
remekei: Rider Haggard, Bulwer-Lytton méltán népszerű történetei s
természetesen Tarzan, melyek nélkül kétségtelenül szegényebb lett volna a
zórádi életmű.
 |
| Tarzan, 1980 |
Számos történet először a Magyar
Ifjúságban jelent meg, aztán néhány évvel később után közlésben a Fülesben
vagy más lapokban, s később szerencsésebb esetben fekete-fehér vagy színes
füzetben. Ezt az utat járta be a Mester egyik legeredetibb, leghangulatosabb
képregénye, a Mark Twain regényéből készült Egy jenki Artúr király
udvarában is. Twain annak szánta, amivé végül vált: humoros, a korabeli
amerikai és a hatodik-hetedik századi angol viszonyokat szellemesen
kikarikírozó, könnyed olvasmánynak. Az időben való ellenkező irányú mozgással
hasonló hatásra törekedett Mikszáth Új Zrínyiásza is, melyből ugyancsak
ezekben az években készített Zórád képregény-adaptációt.
 |
| Az egy jenki Artúr király udvarában első megjelenése: Magyar Ifjúság, 1974 |
Az időutazás-mozzanatra épülő Jenkit… ma az
irodalomtörténészek az amerikai tudományos-fantasztikus irodalom egyik jelentős előfutáraként,
„élő” klasszikusként tartják számon - ez elsősorban Twain
zseniális dramaturgiai érzékének, az archaikus és a modern folyamatos
ütköztetésének (ahol azért az író nem mindig a modern mellett kötelezi el
magát) és bizony sokszor csillogó nyelvi leleményeinek köszönhető.
 |
| Az 1989-es, a lengyel kiadó által utólag színezett változat: Jankes na dworze krola Artura |
Nem ez volt a történet első
magyar feldolgozása: a Jenki... Korcsmáros rajzaival 1959-ben a Fülesben már
egyszer napvilágot látott. Cs. Horváth kisebb bakugrásokkal és szükségszerű
tömörítésekkel híven követte az eredeti regényt, mely a rajzolót azért kemény
próbák elé állította. Ebben az először a Magyar Ifjúságban, 1974-ben megjelent
változatban Zórád – megtartva sajátos, a „komoly” képregényeknél is használt
stílusa jellemző vonásait – finoman elmozdult a karikatúra felé. A képekbe
csempészett irónia vagy épp a harsány meghökkentés eszközével éppúgy élt, mint a jellemábrázolás eszközeként használt torzítással. 1980-ban a történet a
Fülesben újra közlésre került, 1991-ben pedig már színes változatát olvashattuk a Cimbora magazinban.
Színes album formájában 1989-ben
lengyelül ugyan már kiadták a történetet, de füzetes megjelenésére Magyarországon
mindez idáig nem került sor. Ezt a hiányt pótolta most a Linea Comics Kiadó,
mely – Kiss Feri szerkesztésében - a Színes Képregény Múzeum legújabb
köteteként a 8. Nemzetközi Képregény Fesztiválra
megjelentette azt. Találjanak benne sok örömöt a régi és új képregény-rajongók!
A cikkhez felhasznált
illusztrációk Szakács György digitális archívumából, a könyvészeti
hivatkozások Kiss Feri magyar képregény-bibliográfiájából valók:
a felhasználásukhoz való hozzájárulásért mindkét kedves barátomnak ez úton is szeretnék köszönetet mondani.
