A Zongoraszólam hősnőjét, Bettinát
a történet szerzője, Lora „egy másik világban élő lányként” álmodta meg. Így
jellemezte őt: „Nagy szenvedélye a zongora, már öt éves kora óta tanulja és
szinte bármit el tud rajta játszani. A zenéből minden fajtát szeret,
ha annak jó a dallama, vagy mély a jelentése. Gyönyörűen énekel - nem egyszer
mondták neki, hogy énekesnőnek kéne állnia - ezzel szemben az
iskolában nagyon rosszul áll. Hamar elveszti az érdeklődését, a
füzeteibe egyfolytában violinkulcsokat rajzol, vagy ujjaival dobol a
padon - gondolatban gyakorolja a dalokat. Szülei erősen hajtják a
karrier felé: az apja karmester, s ő tanította meg zongorázni is. Úgy érzi,
lánya tehetségtelen minden iránt, ami nem kapcsolódik a zenéhez.” Bettitának nem csak a továbbtanulás miatt
kellene iskolai eredményein javítania, de ezért is, mert az iskolában versenyt
indítanak az osztályok között. Három esélyes osztály van - ezek közül az övék az egyik, és csak a
lány jegyei húzzák le a többiek átlagát. Az osztály legjobb tanulója siet a
segítségére: David, akinek jó esélye van bekerülni Magyarország vezető orvosi egyetemére…
Ez a történet alapkonfliktusa,
ennek budapesti, új-lipótvárosi környezetben való kibontására vállalkozik a Zongoraszólam, amelynek előkészítésén
hetekkel ez előtt kezdtünk dolgozni. Míg a Gál utcai csajok – ennek
forgatókönyvét ugyancsak Lora vette át – inkább „akció központú” mese,
fordulatos, sok szálon futó cselekménnyel, a Zongoraszólam édes-bús
története inkább Tina és David
szerelemmé mélyülő barátságának döntő pillanatait követi nyomon.
Egyik mentorom a manga-világban, Goldentigers, a nagyszerű rajzoló. Sok jó tanácsot kaptam tőle. „Nézd azt, hogy te mint
olvasó mit tartasz értékesnek egy történetben. Mi tartja fent az érdeklődésed
annyira, hogy el is olvasd, min lepődsz meg, stb. és gondolj arra, hogy másokra
is ugyanezek a dolgok hatnak. Olyan történetet írj, amit te magad is szívesen
látnál viszont mástól. Egyébként nagyon
sok mangánál külön író és rajzoló van, mivel két külön műfajról beszélünk - ritka az mikor valaki egyszerre tudja hozni
a kettőt. Egyszerűen fizikai képtelenség komolyabbra venni a sztorit, mert
nincs rá kapacitása egy embernek” – írta néhány hete. Igaza van. Egy, a tizenéveseknek
szóló történetet hitelesen tényleg csak olyas valaki írhat meg, aki „benne él”
ebben a korosztályban, ismeri örömeit, bánatait – ugyanakkor,
manga-forgatókönyvről lévén szó, a műfaj minden sajátosságával, követelményével
is tisztában van. Sikerült ilyen szerzőtársat találnom - nekem „csak” az ábrázolás, a képi megjelenítés
marad. Ez pedig jóval nagyobb feladatnak mutatkozik, mint kezdetben gondoltam.
Az elmúlt hónapokban – egy másik
mentorom, Írisz tanácsait követve – úgy százötven mangaka közel ezer
történetét „vizsgáltam meg”. Lenyűgözött a stílusok sokszínűsége – s elkezdtem
köztük mintát keresni ahhoz, hogyan tudnám manga nyelven legjobban kifejezni
magam. A ceruzarajzokkal viszonylag kevesebb gondom volt: lassan rájöttem, hogy
(ésszerű keretek között, amibe persze a Vízisten-szerű képvilág nem
tartozik bele) tulajdonképpen bármit meg tudok rajzolni. Animés és
mangás barátaim, kritikusaim, a projekt „szurkolói” legnagyobb része szerint a
rajzok jók, szerethetők: ezt mutatják az Aqualuna által az AnimeWeb.hu-n indított fórum bejegyzései (köszönet, Aqualuna!) s a közvetlenül nekem küldött
levelek is. Első lépésként meg kellett teremteni a főszereplők karakterét. A Gál
utcától… eltérően most nem fényképeket hívtam segítségül Tina
ábrázolásához: vázlatok, ceruzarajzok során keresztül próbáltam megragadni a
figura lényegét. A ceruzától azonban tovább kellett lépni a kihúzás irányába,
hisz végső grafikus formáját a történet ezzel nyeri el. Végül egy könnyed,
ugyanakkor a forma és tér-ábrázolás szempontjából kegyetlenül szigorú stílus
mellett köteleztem el magam. És innen jön majd a folytatás…
