Ha egy napon Artúr Benjámin
és a többi, még meg sem született unokánk (sokat megért lányaimat ezzel már nem
terhelném) úgy dönt, mégis nekifog a nagyapa hagyatéka feldolgozásának,
a nyolcvanas évek végéig terjedő időszakkal nem lesz nehéz dolguk. 1981-től,
írói-újságírói pályám kezdettétől minden munkámból félre tettem egy-egy
kéziratos példányt, sőt, igen kiterjedt levelezésemet is megőriztem, s 1992
körül az egész gyűjteményt atyám egy barátja révén beköttettem. A közel húsz vaskos fóliáns túlélte a
költözéseket. Bár tartalma zömében magántermészetű csacskaság, ezek révén
maradt fenn sok olyan „kordokumentum”, amit már felhasználtam vagy a jövőben
esetleg fel fogok használni a blogban kifejtettek alátámasztására. Zóráddal folytatott
sok-sok éves levelezésünk mellett megőriztem minden kiadói próbálkozásomat, az Aczél
György titkárságával a képregény elfogadtatása érdekében vívott csaták
emlékeit, nagy és kevésbé nagy szerkesztők dicsérő, vagy éppen elutasító
leveleit. Van közülük, amelyik megérett a nyilvánosságra, s persze akad sok
olyan, ami a benne foglalt közlések természeténél fogva jobb, ha örökre
bizalmas marad.
A magyar sci-fi kezdetei körüli
sertepertélésemről már más helyen írtam, s itt-ott megidéztem hazai
tudományos-fantasztikus műfaj Sötét Nagyurának, Darth Kuczkának emlékét is. Ma
már jóval árnyaltabban látom „Péter cár” a magyar szórakoztató műfajok
fejlődésében betöltött szerepét, s személyi ellentéteinket elfeledve egyre
inkább munkássága (nem kevés) előre mutató, pozitív vonásának hangsúlyozásával
rovom le tiszteletemet nyomasztó emléke előtt. Mindig is kiváló költőnek
tartottam – még sztálinista versei, amelyek a Kossuth-díjat már fiatalon
meghozták neki is valódi tehetségről tanúskodnak. 56-os szerepvállalása után a
„komoly” irodalomba többé már nem térhetett vissza – az éledező
tudományos-fantasztikus műfaj azonban szerkesztőként és fordítóként ígéretes
terepnek tűnhetett neki. A Móra kiadónál rá bízták a Kozmosz
Fantasztikus Könyvek gondozását. 1969-ben, Asimov A halhatatlanság
halála című kötetével indult a sorozat, amelyben tényleg a sci-fi
klasszikusai váltak magyar nyelven hozzáférhetővé. Aztán (első számában megint
csak Asimov kettős novellájával) elindult a Galaktika, s egy
évtizeddel később a Robur. A hazai sci-fiben Kuczka
megkerülhetetlenné vált – csak az lehetett szerző, akit ő annak elfogadott,
csak az kaphatott illusztrátori munkát, akit ő arra kijelölt. Így volt ez akkor is,
mikor a Galaktika szerkesztését egy időre formálisan Szentmihályi-Szabó Péter vette
át.
Bár Zórád nála is igyekezett
egyengetni pályámat, a köztük lévő kutya-macska barátság ellenére sem tudta
elérni, hogy Kuczka befogadjon „istállójába”. Igaz, én nem irodalmi zsengékkel
kilincseltem nála, hanem – a képregények mellett, amelyek közlésére egyébként
is kevés hajlandóságot mutatott – a sci-fi egyik kiemelkedő alkotójával
kapcsolatos életrajz-tervemmel. Kuczka számos Asimov-könyvhöz írt áradózó
utószót, a kiadó szemérmetlenül sok pénzt keresett az sok százezer példányban
fogyó Asimov-kötetekkel, abban a hitben voltam hát, hogy akár támogathatónak is
találja az ötletet. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Kuczka nem csak a hazai
kiadási lehetőségeket igyekezett monopolizálni, de a sci-fi külföldi nagyjaival
fenntartott kapcsolatokat is. Mikor a küszöbén megjelent egy nímand, aki azzal
dicsekedett, hogy nem csak személyes ismeretségben van Asimovval, de engedélyt
is kapott tőle magyar életrajza megírására, s mindezt iratokkal is alá tudta
támasztani, hevesen és gyorsan reagált. Gyorsan, mert a megkeresésre szinte
azonnal válaszolt, s hevesen, mert elutasító levelében szegény Asimovot is
kíméletlenül kiosztotta: a korábbi (ezek szerint kicsit hamis) hozsannák
ellenére a másod-vonalbeli sci-fi szerzők között jelölte ki a helyét. Bár az
Asimov-életrajzzal aztán próbálkoztam más kiadóknál is, vagy élből
elutasították a gondolatot, vagy jó szándékkal a kiadói munkamegosztás szerint
a sci-fire „illetékes” Mórához, konkrétan Kuczkához irányítottak tovább. 88
után már inkább a képregények kötöttek le, a kiadói monopóliumok
leomlásával már formális akadálya nem lett volna a megjelenésnek, viszont időm
sem, hogy komolyan foglalkozzam vele…
Asimovval (és a sci-fi
más, kiváló szerzőivel is) a nyolcvanas évek elején-derekán sikerült
kapcsolatba kerülnöm. 1981-ben sok a sci-fivel foglalkozó könyvet hoztam haza
az Egyesült Államokból, köztük Asimov kétkötetes önéletrajzát is. Rongyosra
olvastam. Már nem emlékszem, honnan sikerült megszereznem a címét – talán a Doubleday
küldte neki tovább megkeresésemet – és nagyon meglepődtem, mikor rajongói levelemre
választ kaptam tőle. Lelkesen válaszoltam, tanácsokat kértem tőle, sőt (talán
erre is lesz egyszer bocsánat…), az Alapítvány-ciklus kapcsán én próbáltam
ötleteket adni – neki. Nagyságát mutatja, hogy még ezekre is kedvesen
válaszolt…
Küldtem neki néhány fénymásolatot
róla készített portrémból, egy példányt aztán aláírva vissza is kaptam tőle. Magyar nyelvű életrajza megírásához szívesen
hozzájárult – sőt, azt is elintézte a Doubleday illetékeseivel, hogy korlátozás
nélkül felhasználhassam, idézhessem önéletrajzi köteteit s a más munkáiban
megjelent visszaemlékezéseket. Levelezésünk később megritkult, de többé-kevésbé
rendszeres maradt: azt sajnálattal vette tudomásul, hogy az életrajzi kötetre
nem találtam kiadót, annak viszont örült, mikor új és újabb munkái magyar
nyelven is eljutottak az olvasókhoz. Igaz, a kiadónak nem mindig jutott eszébe
küldeni neki tiszteletpéldányt – két könyve magyar nyelvű változatának
megjelenéséről is tőlem sikerült értesülnie. Halála 92-ben megrendített, a
családdal való kapcsolatom a Janet asszonynak küldött részvétnyilvánító
levéllel szakadt meg.
Robert Heinleinnel
felesége, Virginia révén tartottuk a kapcsolatot. Heinlein utált
levelezni és még jobban utált fényképeket dedikálni, sőt, „beállított”, műtermi
fotókat se nagyon hagyott készíttetni magáról. „Nem vagyok mozisztár!” –
füstölgött (tényleg nem volt az…). Viszont valamilyen oknál fogva engem
kedvelt, s kivételt tett velem: küldött egy jól sikerült, általa aláírt
amatőr-fotót, s később – ugyancsak Virginianak diktálva a válaszokat – néhány
az amerikai sci-fi hőskorával kapcsolatos személyes emlékét is megosztotta
velem.
Arthur C. Clarke viszont
nehéz eset volt. Az ismeretlenektől, de akár az újságíróktól érkező
megkeresésekre vagy egyáltalán nem, vagy csak egy típuskérdésekre
típusválaszokat adó formalevéllel reagált. Viszont, ha nem is ő személyesen, de
titkárnője csakugyan elolvasott minden beérkező levelet, mert a munkásságára
vonatkozó, tényleg személyes kérdésekre később sikerült közvetlenül is választ
kapnom tőle.
Mindemellett meglehetősen jó
viszonyba keveredtem a Doubleday és az Avon számos szerkesztőjével, sőt,
az Asimov neve alatt megjelenő tudományos-fantasztikus magazint készítő csapat
több tagjával is. Sok új megjelenésű kötetet kaptam tőlük, ritkaságok
beszerzésében segítettek, meg bibliográfiák fénymásolataival. Ezek viszont –
kevés könyv kivételével, amit sikerült megőriznem – elvesztek az idők
homályában. A nyolcvanas évek Magyarországán azonban mindezzel még amúgy sem nagyon
volt mit kezdeni. Kuczka később, mikor a kibontakozó, alternatív sci-fi vonalához
csatlakoztam, végérvényesen és rajzolóként is „letiltott” engem: már a Galaktikában közlésre elfogadott képregényemet adta vissza Szentmihályi-Szabó, aki viszont a tasakban benne felejtette Péter cár ukázát a pro forma főszerkesztő felé... Az új, sok
lelkesedéssel, de kevés pénzzel működő egyesületek, kiadók meg – érthető módon
- inkább az addig keményen háttérbe szorított hazai szerzők számára szerettek
volna publikációs lehetőséget biztosítani.
Ha nyerek a lottón, szoktam
mondogatni, időt veszek belőle, hogy minden, be nem teljesült álmom
megvalósíthassam. Az egyik ilyen – rögtön a képregényes pályámat megkoronázó Opus
Magnum után – az Asimov-életrajz befejezése. Gyanítom, persze,
hogy nem nyerek – s ami megmarad, már csak a széttört remények sepregetésének öröme lehet. A
darabok össze illesztése azonban már az unokáimra marad…
