2012. október 19., péntek

Az ókor százegyedik arca



Élemedett korú nagyapóként egyre többet gondolok ifjúkorom napjaira. Még néhány év, és emlékeim felidézgetésével kisunokámat, Artúr Benjámint fogom boldogítani – addig azonban csak e blog Nyájas Olvasóit terhelhetem velük. Az a többszörösen hátrányos helyzetű, bölcsészcsaládból származó kisgyermek, akinek anyukája tíznapos korában Thomas Mann József és testvérei című regényét olvasta elalvást segítő esti meseként, nyilván nyitott lesz nagyapa a történelem iránti szenvedélyéről szóló elbeszéléseire is.

Heléna

Életem első történelem ötösét ötödikes koromban, 1969 őszén kaptam a halhatatlan emlékű Tenk Béla tanár úrtól, méghozzá rögtön az első töri órán. Tenk tanár úr, egy Hercule Poirot-külsejű apró, kopasz, bajszos emberke elsőrendű céljának azt tekintette, hogy megszeressük a történelmet - s talán, hogy meg is értsünk valamit belőle. Ezen az első órán is inkább beszélgetett velünk – így jutottunk el a néhány héttel korábbi Holdra szállásig, s a három amerikai asztronauta nevéig. „Ki tudná felsorolni, gyerekek?” – kérdezte. Mindhármukat csak nekem sikerült – ezért kaptam a „soron kívüli”, első jelest.

Szapphó

Az óra hátra lévő részében aztán valami új következett. Tenk tanár úr leült az asztalhoz, és nagy átéléssel, szép hanghordozással olvasni kezdte - az Iliászt. Nem kommentálta, csak mesélte a történetet – és ez sokunkat elragadott. „Akit érdekel a történet vége, olvasson utána!” – javasolta az óra végén. Szüleim gyorsan beszerezték nekem a Devecseri Gábor fordításában, az Európa Kiadónál  két évvel korábban megjelent kötetet (ebből olvasott a Tanár Úr is), én pedig rávetettem magam… A szenvedély tartósnak bizonyult, s máig tart, igaz, ma már inkább a történelmi tényirodalmat részesítem előnyben - a klasszikus, s a jó, kortárs szerzőtől származó történelmi regényeket – mint Bán Mór Hunyadija – azonban ma is örömmel veszem kézbe.

Kleopátra

Akkoriban még népszerű műfaj volt a történelmi ismeretterjesztés. Kedves szerzőm volt Révay Jószef, a római korban (s részben a korabeli Pannóniában) játszódó történelmi regények utánozhatatlan stílusú nagymestere. A tényszerű érdekességeket összegyűjtő, a Százarcú ókor című könyvére a Cleopátráról szóló írásomban már hivatkoztam. Később, amikor – szórakoztató szándékkal - magam is elkezdtem Végzetes asszonyok sorozatcím alatt ókori, történelmi tárgyú írásokat készíteni a Mi Világunk számára, sokszor elővettem ezt a kötetet – és persze számtalan más forrást is. Akkoriban bármit mondtunk a történelemről, hitelesnek kellett lennie: ha a felkészült olvasó pontatlanságon kapott egy szerzőt, azonnal beírt a szerkesztőségbe, ahol az ilyen leveleket nem félre dobták, hanem keményen ráolvasták a pongyola munkatárs fejére…

Messalina

Ezekhez az írásokhoz - Kulcsár Ödön, kedves főszerkesztőm jóvoltából - magam készíthettem az illusztrációkat. Kicsit idealizált, allegorikusnak szánt, de „marvelizált”, elképregényesített ábrázolásmóddal próbálkoztam, mely ugyan igen távol esett a klasszikustól és a művészitől, de az olvasók szerették, és én is örömet találtam az elkészítésükben.  Csakúgy, mint most abban, hogy felidézhettem emléküket…