Munkás életem során rengeteg
rajzot készítettem, számtalan cikket, s nagyszámú tanulmányt írtam (melyek zöme
persze kedves hivatásommal, a jogtudománnyal foglalkozott), ráadásul boldog szerzője
vagyok néhány könyvnek is. Ezek túlnyomó része ugyancsak a jogtudomány vagy épp
a joggyakorlat különböző kérdéseit boncolgatta, s persze saját nevem alatt
jelent meg – akad azonban pár, mely a szórakoztató műfaj körébe esett, s valamilyen
álnév alatt látott napvilágot. Van azonban egy könyvem, melyet bár már több, mint
negyedszázada befejeztem, megjelentetni azonban csak felibe-harmadába’ sikerült. Hogy
ez miként lehetséges, menten elbeszélem.
 |
| Egy rajzfilmes technikával kiszínezett mintarajz a Táltosnak, 1986-ból... |
Könyveim megírását - finoman
fogalmazva - a lehető legritkább esetben vezérelte az ésszerűség. Akadt olyan (a magyar kereskedelmi jog szinte teljes anyagát feldolgozó kézikönyv), melynek pusztán azért fogtam neki, mert valamihez nekem kellett volna egy ilyen, s a könyvpiacon épp nem
akadt a célnak megfelelő kiadvány . Szerencsére később kiadót is sikerült
találnom hozzá, aki kicsit ledermedt, mikor az előre kikötött kézirat-mennyiség
négyszeresét szállítottam le nekik. A többletért, fejtettem ki lelkesen, ne is
fizessenek, nekem tesznek szívességet azzal, ha kegyeskednek elfogadni – ettől
lesz ugyanis teljes a kötet. Kegyeskedtek. Aztán volt olyan könyv, amit meg
azért írtam meg, mert egy tanácskozáson felbosszantottak egyszer, s be akartam
bizonyítani, hogy fél év alatt egy, számomra addig teljesen idegen
területet is fel tudok dolgozni. Sikerült. Szórakoztató irodalmi törekvéseimet
azonban (pirul, pirul) elsősorban a pénzkereset vezérelte. A félig-meddig megjelent kötet
kivételével - ezt ugyanis ajándékba írtam.
 |
| ... és egy sok kiadót megjárt kézirat-köteg ugyanabból az esztendőből |
A nyolcvanas évek elején ifjú
házasokként hamar felfedeztük hitvesemmel, hogy a szórakoztató irodalom terén (is)
meglehetősen hasonló az ízlésünk. Bár már kinőttünk a tini korból, ő is nagyon szerette Nemere István ifjúsági- és fantasztikus
regényeit. Valamikor 1986 kora tavaszán fogalmazódott meg az ötlet: mi lenne,
ha ebben a stílusban én írnék egy történetet, születésnapi ajándékként –
neki? Elképzelésem volt rengeteg – végül azt a történetet választottam, ahol a
főhős (illő módon egy tizenéves lány, természetesen: Leonának hívták),
egy űrszállító-flotilla tulajdonosának unokája megszökik otthonról, hogy
nagyapja kedvére téve, de szülei akarata ellenére hajósinasnak álljon. Az addig
csak szimulátorokon gyakorló főhős aztán a történet egy pontján valódi
űrcsatában találja magát, ahol…
 |
| Kétszáz oldalnyi meglepetés |
A megjelenés reménye hal meg
utoljára: a történet végét még itt sem fedném fel. Amúgy is inkább A
hajósinas (ezt a címet kapta) születésének körülményeit szerettem volna
elmesélni… A cél (születésnapi meglepetés) az
eszközt is meghatározta. A meglepetést titokban kell tartani. Így aztán, ha nem
akartam lebukni, csak akkor verhettem az írógépet, mikor ő az iskolában
tanított. A rajzolás a délutáni-esti órákra maradt. A cselekmény fő vonalát
megterveztem, de igazából az Asimov-féle módszerrel dolgoztam: a tágan
megszabott keretek között hagytam, hogy írás közben bontakozzon ki a történet.
Minden nap előre meghatározott oldalmennyiség elkészítését vettem tervbe, s ha
még hiányzott valamennyi a napi penzumból, dialógusokkal, újabb
cselekmény-szálakkal „dobtam fel” a sztorit. Nagy űrcsatákkal, sok-sok
fordulattal végül egész takaros tíz íves regényt sikerült össze hoznom.
 |
| Az a bizonyos régi rajz sem veszett el egészen: fekete-fehér változatát használtam a történet első (és utolsó) megjelent részének belső borítójául |
Május 3-án aztán egy példányát
pöpec kis szalaggal átkötve átadtam hitvesemnek – s ahogy reméltem, örömmel
fogadta. Azt persze ő sem bánta volna, ha nem egyetlen olvasója a történetnek,
így idővel megpróbáltam több kiadónál is elhelyezni. Bár Rónaszegi
Miklóssal, a Delfin-könyvek szerkesztőjével jó ismeretségben voltam,
a Móránál semmi esély nem volt a megjelenésre. A nyolcvanas évek végének
állami, és induló magánkiadói ugyan foglalkoztak sci-fivel, de egyrészt csak a
„nagy nevekre” hajtottak (Nemerétől, Lőrincz L. Lászlótól bármit, igen
nagy példányszámban, nulla kockázattal el lehetett adni), másrészt az ifjúsági
regényekben, mint műfajban sem láttak sok fantáziát. Végül úgy alakult, hogy
másutt már megénekelt füzetes kalandsorozatom, a Galaxy Jane harmadik
részébe került – Horváth Sándor főszerkesztői hozzájárulásával és a folytatás
reményében – első jó két beszerkesztésre. A kiadóknál korábban (gondosan
megválasztott angolos álnév alatt) a hangzatos Harc a Galaxisért vagy Űrcsata
a Galaxisért címmel próbáltam elhelyezni – ezt (a szerintem szerencsésebb) CosmoKids-re
változtattam. A Galaxy Jane negyedik füzete azonban már sosem jelent meg
– s így az űrtinik kalandjainak közlése is megszakadt.
 |
| A történet szerzője végül Lynn Martin lett - ezt később más álnéven írott könyveimhez is használtam |
Azóta a teljes kéziratnak
mindössze két újabb olvasója akadt: a lányaim. Most, Artúr Benjámin megszületésével
feltűnt a színen egy újabb jelölt. Ám lehet, hogy ő már nem a szétnyűtt
kézirattal birkózik majd, hanem e-könyv formájában, vagy az Interneten (vagy ami
13-14 év múlva a helyébe lép) olvassa el. S ki tudja? Talán egy napon neki megírom majd a történet folytatását is...
