Annak hiteles történetét, hogy
miként nem sikerült eljutnom a kortárs magyar irodalom Parnasszusáig,
egy korábbi bejegyzésben már elmeséltem.
A képzőművészettel kicsit más volt a helyzet: bár kiskölyök korom óta nagyon
szerettem rajzolni, korán (lényegében már a hatvanas évek végétől) elköteleztem magam
a képregény mellett. Nehéz, szakmai szempontból méltatlanul alábecsült,
ugyanakkor jól fizetett műfaj volt ez akkoriban, legkiválóbbjai is csak
kényszerpályaként vagy kimondottan pénzkereseti céllal foglalkoztak vele. Az, aki képregényesnek állt, nagyobb művészi karrierről
többé nem álmodozhatott.
Engem azonban – szerencsére – nem
fűtöttek ilyen ambíciók. Mint minden általánosítással, persze ezzel is az a
baj, hogy teljesen azért nem igaz. Igaz, én nem a művészettől indultam el a képregény
felé, hanem fordítva: úgy gondoltam, ha elég jól megtanulok rajzolni ahhoz,
hogy képregényt csináljak, megtalálom az átjárót a két világ között. Idővel aztán rá kellett jönnöm, nagyobbat nem is tévedhettem volna – a hetvenes
évek derekán azonban még szívesen feszegettem a lehetőségek határait.
Más helyen már felidéztem másik
kedves mesterem, Krausz Imre Sándor emlékét, akinek „művészpályámon” Zórád
mellett a legtöbbet köszönhettem.
Ő volt az, aki művész-tanárként türelemmel, s nagy hozzáértéssel tanítgatott a
rajz alapjaira, a technikákra. Tőle tanultam meg, mi a különbség a szénnel és
zsírkrétával, az akvarellel vagy temperával való munka, s persze a rézkarc és a
linómetszés között. A hetvenes évek derekán az ő segítségével mindkettővel megpróbálkoztam.
Az én képi világomhoz képest túlságosan
finomkodónak tűnő rézkarc nem vonzott különösebben, a linómetszést azonban
megszerettem. No nem túlságosan, mert elsődleges munkaeszközeim azért a ceruza
és a tus maradtak – ám ahhoz eléggé, hogy néhány rajzomat megpróbáljam kimetszeni.
Először a színekkel-foltokkal való játék lehetősége nyűgözött le, később a
letisztultabb, fekete-fehér kompozíciókkal próbálkoztam.
Mindez azonban nem tartott túl
soká: rövidesen beszippantott az a másik, a képkockákba zárt, történeteket elmesélő,
kötött szabályok szerint működő világ. Úgy gondolom: a művészet járt jól – 55.
évembe lépve ma mégis némi nosztalgiával idézem fel egy másik élet
pályakezdésének első, s egyben utolsó lépéseit…
