2013. január 4., péntek

Hétszer szólt a hatlövetű – címlapon a detektív, a cowboy és a légiós



Korábban már zengtem dicsőítő énekeket Kissfery digitális gyűjteményéről, amit az elmúlt hónapokban végtelen nagylelkűséggel megosztott velem. Folyamatosan próbálok ismerkedni a hihetetlen gazdagságú képanyaggal, mely fő rendező elvként az egyes alkotókhoz kapcsolódó rész-gyűjteményekből áll. Miután az 1945 előtti magyar szórakoztató sajtó történetével, s különösen annak képregényes vonzataival korábban nem nagyon foglalkoztam, a sajtóillusztrációkat tartalmazó mappák között keresgélve sokszor úgy vagyok, mint a Szabó bakter tehene a lucernásban: egyik csudálatbul a másikba esek.

Szégyen, nem szégyen, a Magyar Cserkész című lapot sem ismertem eddig közelebbről. Az illusztrációk kivételével azt hiszem, nem sokat vesztettem vele. Szokás manapság fiatalságom ifjúsági lapjait (a Pajtást és kiadványait) leszólni, a politika kiszolgálójának nevezni. Nos, a cserkészek lapja semmivel sem volt különb - a látványosan illusztrált, kalandos történetek azonban mindkét korszak olvasói számára komoly vonzerőt jelentettek. A Cserkész legtöbb illusztrációját lavírozott, fekete-fehér technikát használva a nagyszerű sajtógrafikus, Sebők Imre készítette. Szépen megszerkesztett, ugyanakkor mindig erőteljes, kifejező rajzai a silányabb, unalomba fulladó történetet is fel tudták dobni – a jóknak pedig egyenesen szárnyakat adtak.


A magazin-illusztrációk mellett Sebők nagyon sok könyvborítót is készített. Persze (miként majd 1945 után is) ponyvákhoz: detektívregényekhez, kalandos és légiós történetekhez, ahol általában a belső illusztrációk elkészítésére is őt kérték fel. Rejtő Jenő zseniális elbeszélésben (A detektív, a cowboy és a légió) állított emléket a ponyvairodalom kávéházakban alkotó robotosainak. A grafikusokról, címlapfestőkről azonban ő is megfeledkezett - pedig sokszor bizony a könyvet a borító „adta el”. Népszerűek (és főként olcsók) voltak akkoriban ezek a füzetes regények, ám – kevés kivétellel - az irodalomhoz vagy a színvonalasabb szórakoztatáshoz nem volt sok közük, A kevés kivétel közé tartoztak Agatha Christie akkoriban nálunk is népszerű detektív-történetei: Poirot kalandjai is Sebők rajzaival kerültek a magyar olvasók elé.


Az olvasók nagyon szerették ezeket a történeteket – a hivatalos kultúrpolitika azonban a negyvenes években már egyre kevésbé. Nem csak a mindig álnéven publikáló szerzőkkel akadt gondja a hatóságoknak, de a kiadókkal is, a kiadók vezetőivel is. És hát magával a műfajjal, a „limonádéval”, a semmilyen magasztos vagy hazafias célt nem szolgáló, értéktelen szórakoztatással… Ami ellen a Magyar Cserkész is tiszteletre méltó elszántsággal hadakozott. Ernest Beck A titokzatos árnyék című regényének borítóját elrettentő példaként használva a lap 1942. évi 3. számának 5. oldalán bátran olvasói fejéhez vágja a kérdést: „Ez kell…?”

 
Az álnév mögött Benedek Ernő (1905 - ?) húzódott meg, aki a harmincas évek végén-negyvenes évek elején igen sok vadnyugati történettel örvendeztette meg a nagyérdeműt. E. B. Boyd-ként is publikált: főként néhány állandó hőst (Big Bill, Buffalo Jack, Bill Red, Texasi Jack) mozgató füzetes sorozatai a Tarka Regénytárban láttak napvilágot. A titokzatos árnyék 1937-ben jelent meg. A nyolcvanas évek derekán-végén az idősebb olvasók még jól emlékeztek ezekre a történetekre. Akkoriban már az állami kiadók számára sem volt már szégyen, hogy a könyvvel pénzt keressenek – lassan a régi, évtizedeken át kényszerűen mellőzött szerzők, műfajok is újra szalonképessé váltak.


Kulcsár Ödön, a Népszava kiadó Mi Világunk szerkesztőségeinek vezetője gondolt egy merészet, s Vadnyugati történetek sorozatcím alatt elkezdte újra kiadni ezeket a kisregényeket. 1988-ban A titokzatos árnyék volt az első, amit 1990-ig hét-nyolc másik mű követett. A sorozat szerkesztője kedves kollégám, B. Csáky Edit volt, aki szorgalmasan hordta ki fénymásolásra a Széchenyi Könyvtárból az ott megőrzött példányokat, gondozta a szövegeket és kutatott az örökösök után. A szerzők közül ugyanis akkoriban már (úgy emlékszem) senki nem élt…


Az Árnyék… címlapját Kertész László készítette - én a sorozat két 89-ben megjelent kötetét kaptam meg illusztrálásra. 1989-90-ben kedves barátom, a nagyszerű grafikusművész, Vass Mihály is több, igen szép borítóval gazdagította a sorozat. Ezek már önálló, saját tervezésű alkotások voltak - az eredeti, háború előtti kiadás címlaprajzát csak az Árnyék… borítója követte. Annak, hogy ez kinek a munkája volt, sajnos én nem akadtam nyomára – ám Domján Zolitól megtudtam, hogy bizony  nem más, mint Sebők Imre maga volt annak az alkotója is. A sorozat 1990-ben befejeződött, s ha volt is próbálkozás azóta a két háború közti ponyvairodalom feltámasztására, rendre mind kudarcba fulladt: a korabeli meseszövés, nyelvezet, s - őszintén szólva - a legtöbb munka igen alacsony irodalmi színvonala már nem nagyon vonzza az olvasástól amúgy is elszokott Nagyérdeműt. A címlapok - s rajtuk a detektív, a cowboy, a szépasszony meg a légiós - azonban tovább élnek - egy letűnt korszak vintage emlékeiként.