A húsz éve elhunyt Cs.
Horváth Tibor emlékezete
Volt valami jelképes abban, hogy
tavaly nyáron, a Képregény Kedvelők Klubjának a Farkasréti temetőben tett
látogatásán végül nem jutottunk el Cs. Horváth Tibor sírjához. Nem
találtuk meg. Pedig ott alszik valahol, a magyar képregényért sokat tett más
alkotókkal együtt, háborítatlanul. Húsz éve távozott el – önként vetett véget
életének. Ebben is volt valami jelképes: a műfajnak, amit egykoron ő teremtett
meg, nem volt többé szüksége rá – mint ahogy a rendszerváltás utáni sajtónak
meg magára a műfajra, a magyar képregényre nem volt szüksége többé. Lenyűgöző
és egyedi életművet hagyott maga után: több, mint kétezer képregény
forgatókönyvét készítette el. Munkásságát manapság sok kritika éri, zömében
igazságtalanul: bár csakugyan nem volt író (nem is tört ilyen babérokra),
nagyszerű szerkesztő volt, jó szemű és biztos kezű dramaturg, képes volt
összekötni a szöveget és a látványt, a maga módján még egyensúlyt is teremtve a
kettő között.
 |
| Horváth Tibor első ismert képregény-forgatókönyve a Grant kapitány gyermekei orosz nyelvű változatához készült. Gugi Sándor rajzolta meg a Képes Nyelvmester elődje, a Po sztrane szovjetov 1955. évi számaiban jelent meg. A Pajtásban alkalmanként megjelenő képaláírásos rajzsorozatokhoz képest újdonságot jelentett, hogy a rövid felvezető rész kivételével a szöveg a képkockákban került elhelyezésre. Varga Emil barátom digitális gyűjteményéből. |
Vizuálisan gondolkodott, látta
maga előtt a cselekményt, jelentről jelenetre „vezette” a rajzoló képzeletét –
de nem kötötte részletező képutasításokkal gúzsba. A forgatókönyvnek nála két,
külön-külön lapokra gépelt „változata” volt: egy a cselekmény verbális storyboardja, technikai forgatókönyve, s maga a
szövegkönyv, mely a narrációt és a dialógusokat tartalmazta. A grafikus
mindkettőt kézhez kapta, s míg az elsőhöz való hűséghez nem mindig
ragaszkodott, a szövegtől nem engedett eltérést. Mondják, nem tisztelte a
rajzokat, de mások szövegeit se nagyon – a külföldi import történeteket
irgalmatlanul átszabta, megkurtította, a magyar történetek újraközléseinél
rajzokat takart ki, kompozíciókat robbantott szét. Ez igaz – a történetek
azonban végül kerek egésszé álltak össze, a sztori lehetett bár „agyonírt”, de
mindig kiegyensúlyozott volt, az olvasó pedig elégedett.
 |
| Küzdelem a levegőben, Szabadságharcos, 1955. A grafikus ezúttal is Gugi Sándor. A történet a hagyományos, képaláírásos formában készül. Önálló epizódként elmesélt, szovjet háborús történet (forrás: Szovjetszkij vojn) adaptációja. A képsorok közötti keskeny sávok eleve behatárolják az elhelyezhető szövegmennyiséget: egy-egy képhez tömör, a helyzetet bemutató narráció vagy – még idézőjelben – vagy valamely szereplő szavainak felidézése tartozhat csak. A korabeli viszonyok szerinti „politikailag korrekt” témaválasztás nagyban segített az új műfaj kultúrpolitikai elfogadtatásában. Varga Emil barátom digitális gyűjteményéből. |
Kulturális menedzserként,
üzletemberként egyedülálló helyet vívott ki magának. Azzal, hogy könyvüket
képregényre adaptálta, mely sok százezer példányban jutott el az olvasókhoz,
szerzőket tett közismertté. Nem lehetett megkerülni, de nem is volt érdemes:
nagyon értette a szakmát, nagyon sokat lehetett tanulni tőle. A nyolcvanas évek
elején Zóráddal ármányos tervet eszeltünk ki arra, hogyan indítjuk el
képregényes pályámat a Fülesnél. No nem rajzolóként: munkáim színvonala
akkor még távolról sem érte el azt a minimumot, hogy még a legsvungosabb
protekció mellett a lapba bekerülhettek volna. Magánháború címmel írtam
egy (szerintem) akciódús kisregényt, amit Zórádon keresztül eljuttattam neki.
Hogy a Mester protekciója épp mit ért, ma sem egészen világos: akkoriban már
többet voltak perben-haragban, mint kényszerű, a szerzőtársi viszonyból eredő
barátságban, de végül elolvasta a történetet.
 |
| Egy „technikai” forgatókönyv egy lapja, 1989-ből. A Túsztörténet Végh Antal regénye nyomán készült film képregény-feldolgozása volt. Fazekas Attila gyűjtményéből |
A mai Mammuttal szemben
lakott, a Mártírok útjáról nyíló Jurányi utcában. Itt kerestem fel, hogy meghallgassam a
véleményét a történetről. Először azt emelte ki, ami tetszett neki benne: a
pergő cselekményt, a filmszerű meseszövést. Aztán jött a fekete leves. „A Maga
szereplői alig beszélnek. Persze, leírja, hogy mi történik, de a képregényben
ez nem így működik. Nem az a fontos, mit gondol a szereplő, vagy hogy miért csinálja, amit csinál, hanem hogy ezt miként hozzuk az olvasó tudomására. A
legegyszerűbb, ha ezt megmondjuk neki. És nem én, amikor majd a szövegkönyvet
írom. Én csak azt mondom meg a rajzolónak, hogyan csinálja meg a történetet. Hanem Maga. Most kicsit olyan a szövege, mint az egyszeri
színdarab-író első jelenete a Kamara Varietében: „Latabár bejön és
jókat mond.” Tessék nekem egy kicsit többet segíteni!” – és visszaadta a
kéziratot. Megköszöntem, megsértődtem – pedig mennyire igaza volt!
 |
| Túl a csúcson. 1985, Püspökladány |
Később, mikor már magam is írtam
forgatókönyveket, sokszor eszembe jutott ez a beszélgetés. Szakmai kapcsolatba
valahogy később sem kerültünk: a nyolcvanas évek derekára fellazult a korábbi
szigorú sajtófegyelem, egyre több lap kezdett közölni képregényt, ahol kis
szerencsével már akárki elhelyezhetett egy történetet. A „természetes
monopóliumok” kora véget ért. Személyesen utoljára az 1985-ös püspökladányi
képregény-konferencián találkoztunk. Ez azonban inkább Zórád és az „ősellenség”
– Kuczka Péter – megdicsőülése volt: Cs. Horváth az előadásokat kicsit
félre húzódva, óvatos távolságtartással követte: így sikerült lopva
lefényképeznem őt. Azt biztosan érezte, hogy a világ megváltozott – a képregény
fölötti kultúrpolitikai gyámkodás megszűnt, a könyv- és lapkiadás egyre inkább üzleti
vállalkozás lett. Rövid ideig ennek az alkotók is csak a hasznait látták –
aztán jött a rendszerváltás, s vele a magyar képregény lassú elhalásának
kezdete. Cs. Horváth már az első garázsszinten kiszállt – pedig 94 után jöttek
még ennél lényegesen nagyobb mélységek is.
 |
| Az utolsó általa írt történetek egyike: a Fazekas Attila rajzaival készült A királyné nyaklánca, Füles, 1992. Nincsenek hosszú, leíró szövegrészek, itt – csakúgy, mint az abban az évben a Vass Mihály zseniális rajzaival készült Minótaurusz pusztulásában már a kép az úr, a szöveg tényleg csak a cselekmény tág kereteit rögzíti. Elsősorban a szereplők és a képek beszélnek, a narráció finoman a háttérbe húzódik, épp csak a történet kereteit jelöli ki. |
Halála jóformán észrevétlen
maradt: egyedül Fazekas Attila vett tőle nyilvánosan is búcsút a Botond
egyik első számában. Kiss Feri mesterének vallja, de életműve
jelentőségét az is elismeri, aki szakmai szempontból inkább már kritikusan
szemléli azt. Húsz éve halt meg Cs. Horváth Tibor. Bejött, jókat mondott, majd a
saját szabályai szerint távozott. S a színpad az óta is üresen áll…
Ez úton szeretnék köszönetet
mondani azoknak a barátaimnak, gyűjtőknek, rajongóknak, akik segítették e kis
írás megszületését. Varga Emilnek, aki fáradhatatlanul kutatja fel és
digitalizálja a korai magyar képregény ritkaságszámba menő kincseit, Rochi
Ernőnek, aki Gugi Sándor életművének
gondozásában, emlékének elevenen tartásában tölt be kiemelten fontos
szerepet, Szakács Györgynek, aki az országban egyedülálló digitális
gyűjteménye révén lehetővé tette a kritikai képregény-történet, mint műfaj
megszületését, Fazekas Attilának, aki privát archívumait nyitotta meg előttem,
s persze Kiss Ferencnek, mindenért együtt, s egyenként mindenért, külön, külön…
