Az Asimov-univerzum ismeretlen csillaga - a Robotok lázadása

Az elmúlt közel két évben sok olyan írás került ki ide, a blogra, mely valamely képregényes évfordulóhoz kötődött, s mert az évfordulók természete már csak olyan, hogy újra meg újra aktuálissá válnak, esztendő multával esmént indokolt lehet a Nyájas Olvasó figyelmét felhívni reájuk. Kiváltképp, ha az írások véletlenül még jól is sikerültek – ami az én mércémmel azt jelenti, hogy egy-egy témát sikerült különös böcsülettel körbe járni, vagy egy alkotó munkásságát megfelelően árnyalt módon bemutatni. Tavalyi írásaim egyik (számomra) legkedvesebbike a pont egy éve, 2012. december 30-án megjelent, Asimovval, s művei némely rajzos vonatkozásaival foglalkozó, a bejegyzések sorában épp századikként megjelent visszaemlékezés.  A cikk nem csak a korai Alapítvány-történetek nagyszerű, magyar származású illusztrátora, Paul Orban (és a tudományos-fantasztikus irodalom „grafikus hőskora”) emléke előtt szeretett volna tisztelegni, de az Asimov munkáiból készült képregényeket is számba kívánta venni: a blog-műfaj és a terjedelem adta szerény keretek között valamennyire mindkét cél teljesült.

A történet igazi cliffhangerrel indul: az események közepébe csöppent olvasó már a végkifejlettel szembesül – a történet azt meséli el, miként sikerült eljutni idáig

Büszkén vállalom ma is minden sorát. Korábban sokszor megesett, hogy egy-egy írás közzé tétele után képregény-történettel foglalkozó barátaim, gyűjtők, olvasók hívták fel valami hiányosságra a figyelmemet vagy örvendeztettek meg egy általam még nem ismert képpel, adalékkal (hála, hála, mindenkinek, utólag is). Az Asimov-cikkel (már ami a magyar vonatkozásokat illeti) „biztosra” szerettem volna menni, így már előzetesen konzultáltam Kiss Ferivel – az ő segítségével „raktam össze” azt a rövid listát, amely a magyarul megjelent Asimov-adaptációkat tartalmazta. Ehhez újabb cím aztán később sem érkezett – mígnem valamikor az év közepén előbb a Magyar Ifjúságban megjelent képregények, majd Sebők Imre képregényeinek on-line katalógusában rá nem bukkantam egy 1966-os, Robotok lázadása című történetre, melynek szerzőjeként az oldal mindkét helyen Isaac Asimovot jelölte meg. Az adaptációt – nem meglepő módon – Cs. Horváth Tibor készítette.

A Sebők által elképzelt jövő: klasszicista középület és égbe nyúló felhőkarcolók, sok sávos autópályák, robotpilóta… 

A Föld körül keringő Gagarin-űrállomás, a nehéz bolygóközi rakéták támaszpontja, Luna teherszállító űrhajó... Néhány oroszos hangzású névvel Cs. Horváthnak ismét sikerült elfednie, hogy ebben az - elképzelt - jövőben sem a szocializmus építése folyik

A dolog többszörösen ledöbbentett. Egyrészt, mert nem értettem, a cikk megírásánál ez a mű hogy kerülhette el figyelmemet – másrészt, mert bár ismerem valamennyire Asimov munkásságát, s ezen belül persze a robot-történeteket is, a Robotok lázadásával korábban még sosem találkoztam.  Edward Seiler mindentudó katalógusa szerint Asimov hosszú (de ahogy a Jó Doktor mondaná: nem ELÉG hosszú) életében több, mint 500 könyvet jelentetett meg,  de ezek száma az általa szerkesztett vagy a munkáiból készült gyűjteményes kiadásokkal együtt már életében átlépte az ezret. Az először tudományos-fantasztikus folyóiratokban, magazinokban megjelent elbeszéléseinek száma 197 tételt tartalmaz - e listán sem szerepelt olyan cím, amit a Robotok lázadásával azonosítani tudtam volna. Cs. Horváth Tibortól nem állt messze, hogy „idegen ötlet” felhasználásával a történetet tetszése szerint átformálva írjon képregény-forgatókönyveket: gondoltam, meglehet, ez történt ebben az esetben is – bár a Magyar Ifjúságban megjelent 13 részes sorozat szerzőjeként kizárólag ő került feltüntetésre

A Nő (és a vele járó probléma) örök.

A Robot(or)ok lázadása – izgalmas űrkrimi. Dramaturgiailag jól felépített történet: 2027-ben egy, a Marson elkövetett bűntény felfedezésével veszi kezdetét. Az áldozat azonban nem ember, hanem egy, az emberhez megtévesztésig hasonló robot – egy android. Az események középpontjában egy újságíró, Peter Boren áll, aki ártatlannak induló riport megírása végett érkezik a Vörös Bolygóra. A Marsra tartó űrutazás első állomása a Föld körül keringő, gigászi Gagarin űrállomás, „a nehéz bolygóközi rakéták támaszpontja”, a teherszállító űrhajót, amivel a minden lében kanál hírlapíró a Marsra utazik, Lunának hívják… Nem olyan nevek, melyekkel Asimov az ötvenes-hatvanas években született robottörténeteiben találkozni szoktunk. Sebők, aki ebben az időszakban sok-sok sci-fi képregényt rajzol, a nagyrészt az űrállomás „belső tereiben” játszódó cselekményt csak néha tudja „vizuálisan feldobni” űrhajók, marsjárók, külső totálképek használatával – mégis remekül sikerül a 66-ban elképzelt, ma már nem is olyan távoli valóságot elénk állítania. A sztoriban van egy dögös szőke (akit persze meg kell menteni), őrült tudós (éppen tőle), titkos robotgyártó üzem, s persze mindezek mögött a konfliktus – a robotok lázadása…

Szemben a főgonosszal – végkifejletéhez közeledik a robotok lázadása

Kiss Feri ma is állítja, hogy a történetnek nincs köze Asimovhoz, s más, irodalmi bizonyítékok is ezt látszanak alátámasztani. A Jó Doktor kalandos űrregényeivel és a robottörténetek-ciklus lightosabb darabjaival összevetve azonban akár a szerző lehetne maga Asimov is: bár ő biztosan nem Peter Borent, az újságírót, hanem jó eséllyel Lucky Starrt, az űr-rangert indította volna a rejtély nyomába. De hát, barátaim, miért kell mindig, mindent túlbonyolítani? A lényeg, hogy a nyomozás sikerrel járt, a hős célba ért, a hősnő meg a végére teljesen meg lett mentve – Asimov univerzumát pedig sikerült egy újabb sci-fi elbeszéléssel gazdagítani. Kicsit savanyú, kicsit sárga ez a 198. – de csak a mienk, magyaroké. És most már örökre a mienk is marad…