2014. február 6., csütörtök

„Veled, uram, nem lehet vitatkozni” – Don Camillo kis világa, immár képregényen is





A magyar képregény aranykorában sok minden befért a műfaj tágan kijelölt korlátai közé. Az olvasók épülésre szolgáló, „mondanivalós” történetek mellett szórakoztatás jegyében kapitalista szerzők munkáiból is készülhetett adaptáció, virágzott a krimi, a kaland, a sci-fi, Korcsmáros zseniális Rejtő-történeteivel mindvégig jelen volt a két háború közötti magyar ponyva. Idővel kitolódtak az ábrázolás illendőségének határai is: a kezdetben nagyon is szemérmes magyar képregény a hatvanas évek végétől már rendszeresen pucérkodik: állandóan ledér hölgyekkel, forró szerelmi jelenetekkel találkozunk a Füles, s igen sokszor a Magyar Ifjúság oldalain. Egy valamivel azonban nem, nem, soha: egyházi témájú, vagy papról, lelkészről pozitíve szóló képregénnyel.

Ettől megmenekült a magyar képregény – de nem Zórád… Az ötvenes évek egyik „népnevelő” színdarabjában a reakció pohos képviselőjére, a mihaszna csuhásra lesújt a falu egyszerű népének jogos haragja.
Igaz, bizonyos szempontból már ez is eredménynek mutatkozhatott. Az ötvenes évek átpolitizált szórakoztató irodalma – a gyerekeknek szánt képeskönyvek is – ugyanis még szívesen nyúlt a papok alakjához – mindig osztályellenségként, megveszekedett reakciósként ábrázolva a csuhásokat. A konszolidált kádárizmus ezt már nem igényelte – az állam és az egyházak közt kialakult egy új megegyezés, melybe belefért az egyébként nem is színvonaltalan egyházi könyv- és lapkiadás szolid támogatása (a hatvanas években katolikus hittankönyvek szép illusztrációit nagy örömünkre az a Szecskó Tamás készítette, aki a Móránál megjelent kedvenc ifjúsági regényeinkhez is rajzolt), de az „egyházi” képregényig azért még nem vezetett út.

A Don Camillo-filmek az ötvenes-hatvanas évek nagy nyugat-európai filmsikerei voltak
Kivételt a történelmi tárgyú, elsősorban magyar történelmi képregények képeztek: koronázást, királyi esküvőt, temetést a szentségeket kiszolgáltató főpapokat, csatában a rohamra induló seregeket megáldó tisztelendő és nagytiszteletű urak nélkül nehéz is lett volna elképzelni. De az, hogy akár a reformáció valamely nagy, hazai alakjának is emléket állító, egyházi tárgyú, vagy épp bibliai témájú képregény készüljön, azért meglehetősen életszerűtlen lett volna – ezzel egyébként a maga részéről az egyház is kiegyezett, mely akkor még nyugaton sem lelkesedett túlzottan az ilyen feldolgozásokért. Később a helyzet változott – a bibliai-keresztény tárgyú képregényekről Bayer Antal egy Tálosi Andrással készített interjújában remek összefoglalást - de nem a nyolcvanas évek végéig: engem 87 körül rövid úton hajítottak ki az Actio Catholicától, mikor egy egyházi tárgyú képregény ötletével megkerestem őket.

Don Camillo örök vitában áll Krisztussal…
Általában elfogadja érveit. Néha azonban a husáng is előkerül.
Ma is állítom, az elgondolás jó volt - végtére is az Olaszországban, Franciaországban és Németországban legismertebb és legnépszerűbb katolikus pap, Don Camillo kalandjait dolgozta volna fel. Alakját Giovannino Guareschi (1908–68) olasz író alkotta meg: a síkságán játszódó történeteket magában foglaló első kötet (Mondo Piccolo: Don Camillo – Don Camillo kis világa) 1948-ban jelent meg. Kedves, őszinte, nagyon szerethető mesék voltak ezek a második világháború utáni Olaszország nem könnyű mindennapjairól. A történetek két főhőse: Don Camillo, Boscaccio plébánosa (a filmekben majd Brescello „alakítja” a városkát, melynek ma a Don Camillo-turizmus képezi egyik legfőbb bevételét), és a városka polgármestere, a kommunista Peppone. Kettejük sok-sok évtizedes egymás elleni és egymás melletti harcait sok-sok történet dolgozta fel (szám szerint 347), melyek egy része még Guareschi életében könyvekbe gyűjtve is megjelent – halála óta pedig számtalan kiadást ért meg.

Elena Pianta egy oldala – még ceruzarajzban
Don Camilloval én az osztrák tévén keresztül, a hetvenes évek elején ismerkedtem meg. 1952 és 1965 között a nagyszerű Fernandel és a minden gesztusában olasz, nagy színész Gino Cervi főszereplésével öt mozifilm készült – imádtam mindahányat. Fernandel nem szerepet játszik: magát adja a temploma oltára fölötti megfeszítetett Jézussal meghitten beszélgető, ugyanakkor nagyon emberi, hirtelen haragú de gyorsan megbékélő, nagy erejű és péklapát tenyerű falusi pap megformálásával – Cervi pedig az Isten segítségével kommunista párttitkárrá emelkedett polgármesterben a kor Olaszországának öntudatra ébredő, nem olyan még rég elnyomott és szegénysorban ragadt kisemberének apoteózisát. Politikai ellenfelek – ott törnek egymás orra alá borsot, ahol csak tudnak – de barátok is, földiek: s ez, meg mély emberségük legtöbbször minden más köteléknél erősebbnek mutatkozik. Peppone vad kommunista, de amúgy olasz módra: a választási győzelemért gyertyát gyújt Krisztusnak, ha kell dacból, néha hitből, de mindig becsülettel imádkozik. Don Camillo titokban egy bolsevik: bár hivatalból a fekete párt, a katolikusok szekerét tolja, „osztályalapon” a szegényekkel tart, az elnyomottakkal érez, és még a környék földesuraival (mind-mind a jobboldal oszlopai) is tengelyt akaszt, ha ezzel az ő ügyüket segítheti.

– Jó, jó, de általában nézve, politikai szempontból...
– Nem érdekelnek az általános politikai szempontjaid! – vágott közbe Krisztus. – A keresztényi szeretet szempontjából kinevettetni valakit azért, mert csak három elemije van, nagy disznóság, és te vagy a hibás, don Camillo!
– Uram sóhajtott don Camillo –, mondd meg, mit tehetek?
– Nem én írtam ki, hogy „Peppone szamár”! A bűnös bűnhődjön. Ez a te dolgod, don Camillo!
Don Camillo és Peppone „kis világa” a saját városuk – ahogy a világ, az évek, évtizedek során ez is változik. Guareschi hívő katolikus, de a dolgokról véleménye van – s ez nem mindig a hivatalos egyházi állásponttal egyezik. Egyházkritikája néha kifejezetten kemény: a második vatikáni zsinat utáni megújhodási folyamat vadhajtásait éppúgy pellengérre tűzi, mint az elbürokratizálódott, nyegle fiatalok kezébe került egyházi vezetést. De szereti egyházát – és mindenek fölött Krisztust. Aki történeteiben élő szereplővé válik – Don Camillo sokszor pörlekedik vele, napi küzdelmeiben sokszor próbálja meggyőzni a maga igazáról, s ezt néha Krisztus hagyja is. Legtöbbször azonban finoman „helyére teszi” – viszonyuk baráti, sértődés nincs, s ha úgy adódik, hogy valami helytelen tettéért vezekelnie kell, Don Camillo zúgolódás nélkül méri magára a szerinte is megérdemelt büntetést: kiissza a csukamájolajjal teli poharat, elmorzsolja utolsó szivarját vagy épp három napig vízre, kenyérre szorított böjtöt tart.
– Miről van szó? – kérdezte Cristina néni.
– Az a helyzet, hogy megvoltak a községi választások, és a vörösök győztek – vágott bele a Pici.
– Faragatlan népség – kommentálta Cristina néni.
– A vörösök, akik győztek, mi vagyunk – folytatta a Pici.
Szerethetők ezek a történetek, melyek a magyar olvasókhoz csak viszonylag későn, a kilencvenes évek elején találtak utat – mint ahogy a filmek is. S ez a késedelem csak türelemmel dolgozható le: bár a mesék kedvesek, fordulatosak és izgalmasak is – Guareschi könnyű kezű, de jó író volt, aki értette a szórakoztatás művészetét – a mai magyar olvasót már nem könnyen szólítják meg. A legismertebb történeteket az Új Ember kiadó a kettőezres évek végétől ismét közreadta – a legutóbbi kötet, a Don Camillo és a fiatalok új kiadása 2010-ben jelent meg. Az 1983-ben Terence Hill főszereplésével készült filmváltozatot viszont igen sokan ismerik és szeretik – igazából azonban - bár „nyomokban” az eredeti történet elemei is felfedezhetők benne – ennek már nem sok köze volt a Fernandel által oly hitelesen megformált falusi plébános kis világához. Az 1980-as angol sorozat – ahol Mario Adorf, a német színész alakította Don Camillot, az angol Brian Blessed pedig Pepponét – talán szerencsére, de hozzánk el sem jutott.
Don Camillo bezárta az ajtót, magára kanyarította a köpenyét, s mielőtt kiment volna, egy röpke térdhajtásra az oltárhoz járult: – Don Camillo – szólt rá a megfeszített Krisztus –, tedd le!
– Nem értem – habogott don Camillo.
– Tedd le!
Don Camillo elővette a köpenye alatt rejtegetett karót, és letette az oltár elé.
A Fernandel-filmek és az újra és újra megjelenő regények népszerűsége ellenére egészen 2011-ig nem készült képregény a Don Camillo-történetekből. A milanói ReNoir Comics nagy, eleve több évre tervezett vállalkozásaként komoly csapatmunkával az olasz sajtó hangos tetszésnyilvánítása mellett 2011 áprilisában kezdte meg az albumok kiadását, amit azóta öt másik követett.  A szövegeket Davide Barzi, Silvia Lombardi és Alessandro Mainardi írta, a rajzokat Werner Maresta, Elena Pianta, Federico Nardo, Italo Mattone és Ennio Bufi készítette. A forgatókönyvek hűen követik Guareschi szövegeit – egy-egy albumba (nagyrészt az eredeti megjelenések sorrendjében) kilenc történet kerül be. Bár mindegyik más-más művész alkotása, közösen sikerült egy szép, egyedi hangulatot árasztó képi világot kialakítaniuk.   
– Jézus – esedezett don Camillo –, a kezedbe teszem a sorsomat. Ha úgy látod helyesnek, hogy egy papod engedjen az erőszaknak, engedek. De holnap ne gyere nekem panasszal, ha egy borjút hoznak ide kereszteltetni. Tudod, hogy nem jó precedenst teremteni!
– Na jó – engedett Krisztus. – Akkor viszont meg kell vele értetned...
– És ha nekem esik?
– Álld, don Camillo. Tűrj, szenvedj, ahogy én.
A fekete-fehér, szürke tónusos rajzok részletgazdagok, szépen komponáltak és kifejezők – külön vonzerőt jelentette számomra, hogy (nyilván nem csak a filmek monokróm színvilágához való alkalmazkodás szándékával, de pénzügyi okoknál fogva is) a kiadó nem ragaszkodott a digitális színezéshez. A képregények Don Camilloja sem akar Fernandelre, Pepponéja Gino Cervire hasonlítani (ennek viszont már lehettek szerzői jogi okai is), mégis a Guareschi által megteremtett figurákat állítja elénk. A rajzolók közül többen is vezetnek blogot (pl. Werner Maresta és Andrea Rosetto), így az olvasók nagyon sok vázlattal, fázisrajzzal, alaktanulmánnyal ismerkedhetnek meg.
– Szóval, mi legyen a neve? – kérdezte don Camillo.
– Camillo, Libero, Antonio – nyögte ki Peppone. Don Camillo megrázta a fejét.
– Nem, nem: legyen a neve Libero, Camillo, Lenin – mondta. – Igen, Lenin is; egy Camillo mellett az efféle alakok nem tudnak mit kezdeni.
– Ámen – dörmögte Peppone az állát nyomkodva.
Davide Barzi íróként szívesen látott vendége a könyvtárakban, nagyobb könyvesboltokban rendezett bemutatóknak, ahol – nagyméretű kartonokkal illusztrálva – bevezeti a nézőket az alkotás módszertanába, műhelytitkaiba.  Az ilyen alkalmakról készült videók közül több a Youtube-ra is kikerült.  Barzi és Maresta egyébként a „papi” tárgyú képregényekkel korábban már bizonyítottak: ők készítették s készítik a Brown atya kalandjaiból készült, szintén a ReNoir-nál megjelenő olasz képregénysorozat albumait, Maresta pedig íróként jegyezte a II. János Pál életéről készült (a nálunk is megjelent Marvel-változathoz képes igényesebben megrajzolt) olasz képregényt. 


A rajzolók nagy szeretettel és alapossággal készítik az egyes részeket, mint ahogy ügyelnek a helyszínek hitelességére is. Az oldalak kerülik a formabontó megoldásokat: a négy képsávos elrendezés állandó, a rajzok nem törekszenek a képkockákból való kiszökésre. Guareschi érzékletes leírásait a szövegkönyvek írói sikerrel fordítják át a vizualitás nyelvére. A párbeszédek tömörek, de megőrzik az eredeti mű szellemes vagy épp ironikus megfogalmazásait. A rajzolók saját stílusukban alkotnak: van, aki mangásabban dolgozik, van, aki a klasszikus fumetti nyelvén szólal meg, s vannak, akik a francia-belga „új hullám” szellemiségében. Mindez azonban nem zavaró, mert „modernkedni”, trükközni senki nem akar: fegyelmezetten tartják magukat a sorozat vizuális prekoncepciójához.
Egy lap a német kiadásból
A mai olasz könyvkiadásnak minden szempontból dicsőségére váló Don Camillo-képregények viszonylag gyorsan eljutottak Németországba és Franciaországba is. Németországban a Salleck Publication égisze alatt idáig két kötete jelentetett meg.  Az alkotók a 2013-as müncheni képregény-fesztiválon is részt vettek,  – a rendezvényre az olasz képregényt bemutató programosorzat keretében került sor. Franciaországban az Editions Clair de Lune gondozza a sorozatot – első kötete januárban már megjelent,  a második várhatóan márciusban kerül az olvasókhoz. Franciaországban egyébként – Fernandelnek hála - nem csak a filmek örvendnek töretlen népszerűségnek, de az általa oly hitelesen eljátszott alak maga is: a Cannes-i Théâtre du Verseau  most is műsorán tartja a Don Camillo és Peppone című előadást. 

Don Camillo azért a magyar képregény-olvasókhoz is utat talált
Nem lenne teljes a Don Camillo-képregények áttekintése, ha egyetlen magyar megjelenéséről nem emlékeznénk meg.  1992 novemberében, a szlovákiai Nap című, magyar nyelvű újságban jelent meg négy folytatásban Nagy Sándor története Don Camillo kis világa címmel egy rövid kis történet. A bevezető rajz bemutatja az alaphelyzetet, a pap és a kommunista pártvezető örök ellentétét, majd egy konkrét konfliktus (Don Camillo egy ismeretlen általi elpáholása) kapcsán „ráközelít” a jó plébános dilemmájára. Aki az ilyen inzultusokat nem igazán szerette megtorlatlanul hagyni – s most is kész arra, hogy az elkövetőn revansot vegyen. Krisztus azonban óva inti ettől – a regula a megbocsátást hirdeti. Tessék-lássék ebbe Don Camillo is belenyugszik, mígnem Peppone szent gyónásra nem járul elé, s bevallja, ő volt a verekedő. Papunk már osztaná is az igazságot, s hogy ezt megtehesse, alkudozni kezd Krisztussal… A rajzok nem az alkalmazott grafika mesterművei, a használt eszközök végtelenül egyszerűek, az ábrázolás karikaturisztikus – de az eredeti történet bája azért „átjön”, mély embersége eléri az olvasót. Kár, hogy nem készült belőle folytatás.
 
Az olasz eredetiből idáig hat album látott napvilágot
Több, mint negyedszázad távlatából nézve nagy kérdés, hogy ha 87-ben mégis „belement volna” az Actio Catholica az „én” Don Camillo-képregényembe, vajon képes lettem volna jól csinálni azt? Őszintén szólva – aligha. Bár rajztudásom sokat javult, ekkor még messze állt attól, ami egy ilyen színvonalas munkához kellett volna. Jobban járt így az egyház, jobban Don Camillo, s jobban a magyar képregény – és ki tudja, egyszer talán épp e kiváló olasz történetek a magyar közönség számára is hozzáférhetővé válnak. Hiszen… „– A világnak még nincs vége – mondta nyugodtan Krisztus. – A világ csak most kezdődött, és odafönn az időt évszázadmilliárdokban mérik. Ne veszítsd el a hitedet, don Camillo! Van idő, még van idő.”

A Guareschi-idézetek Magyarósi Gizella fordításai.

2014. február 2., vasárnap

„A Volgán túl nincs számunkra föld” – képregényes tűnődések a sztálingrádi győzelem 71. évfordulóján




Nagyrabecsülésem az orosz kultúra, és tiszteletem Oroszország iránt nem új keletű – itt, a blogon látogatóim mai állás szerint 54 128 alkalommal meg is győződhettek már erről. Írtam híres történelmi személyiségekről, nagy csatákról, irodalmi alakokról – mint maguk az oroszok is, folytonosságban szemlélve történelmüket, melynek része, sőt: büszkén vállalat része a szovjet korszak hét és fél évtizede is. Nem sokan maradtunk ilyenek: a rendszerváltás után az oroszbarátság (és az orosztudás) kiment a divatból, az orosztanárokat átképezték németet tanítani, a szerencsésebbek tudományos rektorhelyettesek lettek vidéki főiskolákon vagy épp államtitkárok a nemzeti-keresztény, a Moszkva teret rövid úton a térképről letörlő kurzus alatt. 

Nicolas Trudgian festménye a sztálingrádi csata 70. évfordulója előtt tiszteleg

A „nemzeti jobboldalon” álló ismerőseim között mindig volt egy kemény mag, akik ilyen-olyan okoknál fogva igencsak utálták az oroszokat. Mint az a barátom, aki annak idején a szakközépiskolában nem csak, hogy nem volt hajlandó „az 56-os forradalmat vérbe fojtó vörös gyilkosok” (copyright by him) nyelvét tanulni, de tiltakozását kifejezve oroszkönyvét a sulival szemben a játszótér homokozójában el is égette. A performance a rendőrségen ért véget, ahol pusztán pedagógia célzattal kiadós verést kapott – az orosz nyelvet azonban valahogy ettől még nem szerette meg. Vagy kollegám, a kulturált, kifinomult, bár kissé egysíkú ügyvéd, aki minden alkalmat megragadott, hogy a ruszkik iránti engesztelhetetlen gyűlöletét kifejezze… „Ötvenhat miatt?” – kérdeztem egyszer tőle naívan. „Hova gondolsz, kérlek?!  Negyvennyolc eltiprásáért!”

Нам Сталин - отец, нам Родина - Мать,
Сестра и подруга - Советская Власть,
В заступниках - Сергий, в сподвижницах - Русь,
Соратник - Советский Союз!

Nyilván fura lesz most nekik az újonnan született oroszbarátság mellett parancsszóra tüntetni, de senki nem mondta, hogy az élet cukormázas habostorta, vagy éjjel-nappal nyitva tartó, sört, bort, pálinkát is áruló trafik. Persze, a tegnapi muszkafalók közül a legtöbben most azzal vigasztalják magukat, hogy ezek az oroszok nem azok az oroszok – a rossz hír az, hogy tévednek, ezek - azok. Legalábbis saját bevallásuk szerint… Mert lehet, hogy Alekszandr Harcsikovval, a mai orosz kommunisták Dinnyés Józsefével csak pár százezren dúdolják együtt régi dicsőségre emlékező, „Atyánk - Sztálin, anyánk - a haza” refrénű balladát, Oleg Gazmanovval azonban már sok-sok millió orosz – nagyrészt1991 után született fiatal – énekli nagy-nagy büszkeséggel, hogy ők bizony a Szovjetunió „termékei” –  Сделан в СССР.


 Я рожден в Советском Союзе,
Сделан я в СССР ...

Az oroszok – ebben nagyon különböznek tőlünk – másként viszonyulnak a történelmükhöz. Míg mi – Miska főpincér örökbecsű szavaival a Csárdáskirálynő második felvonásából – haragban vagyunk a múltunkkal, s immár lassan saját magunkkal sem állunk szóba, az oroszok legnagyobb részének semmilyen gondot nem okoz a szovjet múlt elfogadása. Számukra a történelem egyben személyes ügy is. Leningrád védői között ott volt Putyin elnök apja, a háborúban minden családból odaveszett valaki (27 millió ember!), és akik túlélték, tíz körmükkel kaparták ki az országot a romok alól. De aki meghalt, a rogyináért halt meg, s ma kegyelettel emlékeznek rá - mint ahogy nagy-nagy tisztelettel veszik körül az egyre fogyatkozó, megvénült, hajdani harcosokat is. Büszkék dédapáikra, nagyapáikra, apáikra, akik munkájukkal ha nem is könnyű, de élhető világot teremtettek, s hagytak a mostani generációk számára örökségül. Meg egy újabb szuperhatalom ígéretét...

A Larousse Franciaország története sorozata 23. részében Sztálinrádról is megemlékezett

Mindez a sztálingrádi csatában aratott szovjet győzelem 71. évfordulóján jutott eszembe, amit Oroszországban, s különösen Volgográdban – ha kicsit szerényebben is, mint a tavalyi, kerek számos évfordulót – ma is megünnepelnek. Persze a blog hagyományai szerint szerettem volna a jeles napról „képregényes” módon megemlékezni, de őszintén szólva nem sok szerencsével jártam. Néhány, a második világháborúval foglalkozó album – mint a Larousse Franciaország-története – néhány képpel ugyan utal a háború menetét megfordító diadalra, de történeti igénnyel, önálló képregényben tudomásom szerint még senki nem dolgozta fel. Találtam 43 telén Sztálingrádban bolyongó zombikat, egy brit kiadó a hetvenes években megjelent, meglehetősen ízléstelen kiadványában (Warlord, 186. szám, 1978) a ruszkikat kaszaboló német repülősök hősiességét dicsőítő történetet (a cockney anyádat, Dick, egykor szövetségesek voltatok!), jobb esetben a bénázó muszkáknak besegítő angol repülősök (Johnny Red) kalandjait – akik nyilván nem tudták, hogy a csatát igazából az oroszoknak Captain Marvel Jr. nyerte meg.  Méltó feldolgozást azonban csak egyet leltem - természetesen egy belga-franciát…
A hetvenes évek népszerű brit sorozata volt a Warlord, mely háborús kalandokkal szórakoztatta főként tizenéves fiúkból álló olvasóit. Ez a történet két hős német pilótáról szól, akik különleges küldetéssel érkeznek az ostromlott városba. Nem tartozik az angol képregény dicsőbb lapjai közé.

Sztálingrádról az egyébként szovjet, háborús történetekben nem szűkölködő magyar képregény is hallgatott. E cikk ürügyén számba vettem ezeket a történeteket, és érdekes felfedezésre jutottam. Az, aki a képregényesítés számára kiválogatta őket- s ez az esetek legnagyobb részében Cs. Horváth Tibor volt – kerülte a nagy, epikus műveket – inkább a szépen burjánzó szovjet háborús kalandregény-irodalomból (s annak is jelentős részben az ötvenes években megjelent darabjaiból) válogatott. Az ideológiai mondanivaló persze az átdolgozás során sem veszett el, csak épp rátelepült a kaland, az akció – amit a rajzolók aztán egymással versenyezve próbáltak látványos köntösbe öltöztetni. Valahogy úgy, mint Fjedor Bondarcsuk tavalyi, lenyűgöző Sztálingrád-filmje: a háború csak háttér, közeg, melyben a tettek nagyszerűsége megjelenik – s ettől magasztosul fel hős, ettől lesz igazán világra szóló a diadal. És így születik a történelem…

Zórád rohamra vezényli a lövészeket

Ezt a dramaturgiai megoldást követte a már említett egyetlen Sztálingrádról szóló „igazi” képregény. A Stalingrad Khronika 2011-ben-jelent meg két albumban a legendás belga Dupuis kiadó gondozásában. Ez sem magának a csatának a történetét beszéli el, hanem négy elvtárs (Jaroszlav, Igor, Kazimir és Simon) az ostromlott városban megélt kalandjait, akik azzal a céllal érkeznek, hogy propaganda célú dokumentumfilmet forgassanak a hős ellenállásról. Az író, Sylvain Richard – emelik ki a kritikák – a háborús helyzeteket a hétköznapok, kisemberek szemszögéből bemutató olyan művek sorába illeszkedő művet alkotott, mint a Beyrouth 1990 vagy a Guerres Civiles, a rajzoló Frank Bourgeron pedig méltó képi világot teremtett az elbeszélésnek. Két síkon mozog: az egyik a háború, a rommá lőtt város szürke, nyomasztó, ezer veszéllyel teli hangulata, melyet csak a robbanások fényei oldanak csak fel – a másik s szereplők „kis életének”, kalandjainak közeli ábrázolása – a személyesen megélt, bőrön megtapasztalt történelem.
Kalandok az ostromlott városban: Stalingrad Khronika, 2011

Volgográdban a tavalyi győzelem-napi ünnepségek keretében meghitt eseményre, múzeum-avatásra került sor. A Mamajev Kurgán, egykor a leghevesebb sztálingrádi harcok színhelye a világtörténelem talán legnagyobb tömegsírja: egykor 300 000, a várost védő szovjet és az őket támadó német katonát temettek oda. „Az USA egész világháborús embervesztesége kisebb volt ennél.” – érzékelteti a szám nagyságát a csatának emléket állító magyar oldal, a http://stalingrad.net76.net/. A Kurgán Volgára néző, keleti oldalán áll Oroszország Anya fiait hívó monumentális, 52 méter magas szobra – a nőalak kezében lévő, 29 méteres karddal kiegészítve a világ legnagyobb győzelmi emlékműve. A szoborhoz vezető lépcsősort a kőbe vésett emlékezet jelképei övezik. Itt nyugszik a város védelmének legendás parancsnoka, Vaszilij Ivanovics Csujkov marsall is.

A generalisszimusz...
S itt nyílt meg tavaly a Sztálin-múzeum, melyet azóta sok százezer Volgográdba látogató keresett fel – legfőképpen fiatalok. Életének fő állomásait dokumentumok, fényképek segítségével mutatja be, ám az egyik helyiségben egykori dolgozószobáját is rekonstruálták: itt a Generalisszimusz életnagyságú viaszszobra fogadja a látogatót. Aki – szemben a kákán is csomót kereső, részletekbe keveredő hadtörténészekkel – általában pontosan tudja, hogy a csatát ketten nyerték meg: Sztálin és az orosz lélek. És ebben bizony van is valami. A sztálingrádi csata lényegében már 1942. július 28-én eldőlt, mikor Sztálin kiadta legendás – és a nyolcvanas évekig titokban tartott – 227. számú hadparancsát. „Egy lépést se hátra! Ez kell, legyen fő jelszavunk…!” A parancs brutális volt, embertelen és kegyetlenül betartatták. Hadbíróság és rövid úton golyó, a front aktív szakaszaira való, a halálos ítélettel egyenértékű, de a becsület visszaszerzésére lehetőséget adó átvezénylés sújtotta mindazokat, akik korábban megfutottak. A zavarodottan egyre csak hátráló csapatok megálltak, felfejlődtek, védelmi állásokat foglaltak el – a lövészhadosztályok mögött pedig felálltak a záróosztagok, melyek egyértelmű tűzparancsot kaptak a pánikszerűen menekülő katonák megállítására.

.... látogatókat fogad, 2013
De igazából nem is volt szükség rájuk: erről az orosz lélek gondoskodott. Az orosz ember egyszerűen gondolkodik: számára nagy érték a becsület, s a legnagyobb érték a haza. Bondarcsuk filmjében van egy emlékezetes jelenet – aki látja, sosem felejti el. Szerepel a trailerben is. A németek hátba támadásának céljával egy orosz zászlóalj azt a parancsot kapja, hogy a folyó felől közelítse meg az ellenség harci állásait. Ezt megakadályozandó a németek felrobbantják a part menti benzintartályokat: a folyópart tüzes pokollá változik. Élő ember nem törhet át ezen – gondolják. Aztán a lángok között megjelenik, és előreront néhány száz katona… Visszafuthattak volna a zárótűzbe – gyorsabb és kényelmesebb lett volna a halál. De nem. „A hazáért, Sztálinért előre…!” – üvöltötték. Élve elégtek – de győztek. 


Az elvtársaik (товарищи: tessék ismerkedni a szóval, ha így nem megy: comrades, you know) aztán Berlinig meg sem álltak. Ilyenek ezek. Oroszok. Nálunk is itt ragadtak vagy ötven évig, de egy pimasz ifjú 89-ben nagy mellénnyel hazazavarta őket - most meg egy sörhasat eresztett, jó ötvenes párttitkár visszahívja. Ki érti ezt? Mindazonáltal a sztálingrádi diadal 71. évfordulóján talán ideje lesz elkezdeni újra megbarátkozni velük…