2014. szeptember 4., csütörtök

A Pajtástól a Kiss-tagságig: nosztalgikus utazás egy hajdani gyermeklap, s annak olvasói körül


2014 szeptemberében ahogy arról ebben a cikkben olvashattokelindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/
 


1969 szeptembere jelentős változást hozott a győri Ságvári Endre általános iskola a 4.c osztálya életében: az ötödikbe lépve a jancsifalusi tagiskolájából bekerültünk a Szabolcska (később Munkásőr) utcai központi épületbe. Sok újdonság fogadott itt minket, sok új osztálytárs – meg olyan lehetőségek, melyekkel korábban nem is találkoztunk. Ezek közé tartozott az úttörők lapjának, a Pajtás újságnak az iskolában való beszerzési lehetősége. Aki kérte, hetente megkapta a lapot – a lapterjesztők minden osztályba elhozták a friss számokat. Mi pedig nagy lelkesedéssel vetettük be magunkat – a képregények olvasásába.


Később persze megnéztük a többi cikket, karikatúrát, elolvastuk a vicceket, de általában azért az aktuális Pif, Pifu, Kajla történet és persze a legtöbbször Zórád által rajzolt „komoly” képregény jelentette a fő vonzerőt. A lap olyan, volt, amilyen, minden számba jutott jócskán mozgalmi élet, óvatosan adagolt, a tizenévesek épülésére szolgáló polkorrekt olvasmány, hisz a szerkesztőknek szórakoztatás mellett legalább ilyen fontos célja volt a nevelés is. Szerencsére a kettőt igen sokszor sikerült összekapcsolniuk: ilyenkor észre sem vettük, s biológiából, földrajzból vagy épp történelemből tettünk szert hasznos ismeretekre. Röviden szólva: imádtuk a lapot, gyűjtöttük, rendezgettük, egymás között cserélgettük számait.


Az úttörők lapjához persze bónuszban némi mozgalmi élet is járt, de ez – emlékeim szerint – sem túlzóan megterhelő, sem nagyobb elkötelezettséget kívánó foglalatosságot nem jelentett. Mint ahogy alsó tagozatos korunkban a kisdobolás sem. A piros nyakkendő (mozgalmi nevén: kultúrmadzag), a fehér ing, a hozzá tartozó, zsinóron lógó síp, s a díszes, fémcsatos öv sem volt ellenünkre - sőt. A kisdobos élethez képest persze a prioritások kissé eltolódtak: míg negyedikben a raj mókamesterének címéért ment nyakkendőhegyre menő harc, „úttörőben” már a sportfelelős posztját szerette volna mindenki megkaparintani. Mert hát csapatokban, rajokban éltük a mozgalmi életet – és ha nem is élveztük minden pillanatát, azért tessék nekem elhinni: megvolt a maga piros nyakkendős romantikája.


Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy ezen a héten újra elkezdődött az iskola, nap mint nap látom a közeli általános iskolába seregelni a nebulókat. Nem felemelő élmény. A sietősen leparkoló szülők egymás után hajigálják ki a kocsikból a jobb sorsra érdemes csemetéiket, majd kilőnek - a gyalog érkezők az úttesten való átkelésnél csak azért nincsenek közvetlen életveszélyben, mert (most még) a sarkon álló két polgárőr jelenléte úgy-ahogy visszafogja az autós szülők kamikáze-lendületét. Sok boldogságot nem látok az iskolába igyekvő kis arcokon – de hát, őszintén: minek is örüljenek? A távlati jövőképnek, amit a sarkon tanyázó hajléktalan jelent - vagy a közelinek, ha szüleik az állásuk, üzletük elvesztésétől való félelemtől infarktus előtti maszkba torzult arcába néznek?


1969-ben a mi lobogónkat még fényes szellők fújták, a kedvünk - nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hullt a hó – egyformán jó volt, hisz tudtuk: holnapra (jó katolikusként hozzá téve: Isten segítségével) megforgatjuk az egész világot. Vidáman éltünk, mint ama mókus, fenn, a fán, s ajkunkról a nóta sosem fogyott ki. Így is lehetett, vagy lehetett másként, járjon utána, ki nem hiszi el - de most is vallom: jó volt hinni abban, hogy egyszer eljön majd az a szép, fényes jövő, hogy nem csak azért érdemes tanulni, mert ennek révén megnyílik a kétkezi munka világából a társadalmi felemelkedés lehetősége, hanem mert tanulni – jó. Igaz, akkoriban se közmunkások, se munkanélküliek nem voltak: fedél volt mindenkinek a feje fölött, az átlag magyarnak volt munkája, kenyere, s egyre több későbbi rendszerváltónak már autója, balatoni nyaralója is. Nem voltak viszont a közvagyon pofátlan ellopásából meggazdagodott bankárjaink, milliárdosaink - mondjuk, nem is hiányoztak, legfeljebb a nyögvenyelős, büdös rossebnek.


Ebben a korban születtek, ehhez a korhoz szóltak a Pajtás cikkei, fényképei, amiket ma lehet megmosolyogni, primitív propagandának minősíteni, lehet kigúnyolni is – de ennyi év távlatából már nehéz nem szeretni. A dunaújvárosi Vasmű csarnokában a gépekkel ismerkedő tizenéves lányok, a mezőgazdaságban segédkező szakmunkásfiúk, a Pajtás-kupák mérkőzésein a focipályára kifutó csapatok, a táborozások, számháborúk hősei mi voltunk, nekünk, hozzánk szólt az újság, ránk vártak a kalandos történetek. A cikkek, a gyerekeket mozgató felhívások persze – mégiscsak egy kommunista szervezet ifjúsági tagozatáról van szó! – bizonyos értékek mellett azért elkötelezettek voltak. Mint az Ez a hazám! c. felhívás is, mely imigyen szólította meg a gyerekeket:


Talán a jövő, a csillagok világa volt az, ami mindennél jobban megmozgatta a fantáziánkat. A Pajtás már 1966-ban arról cikkezett, lesz-e magyar űrhajós (akkoriban még „csak” a mérnöki tudományokban és az űrjogban jeleskedtünk – a lapnak nyilatkozó szakértő, Nagy István György utóbbi szükségességét igazolandó a két űrhajó ütközésénél fizetendő kártérítés kérdését hozta fel példaként) – a lap képregényeiben azonban már távoli naprendszereket hódított meg az ember. Megismertük az aktuális technikai újdonságokat – és együtt izgultunk a törökverő, bajvívó régi magyarokkal, Rákóczi kurucaival, a 48-as honvédekkel. A kulturális élményt, amit a Pajtás adott, csomagban kaptuk (pakidzs, ju nó, ahogy Kusza Szem elvtárs más összefüggésben oly találóan fogalmazott), nem csoda hát, ha a mai olvasóközönség már nem nagyon tudja átélni – még akkor sem, ha valami csoda révén kezébe is kerülnek a lap egykori példányai.


Az ezzel a kulturális háttérrel rendelkező olvasókon kívül ezért aztán másnak nehéz, majdnem lehetetlen a Pajtás képregényeit „visszafejteni”, képes-irodalmi műfajként értékelni. De nem a mi nemzedékünk, a mai ötvenesek-hatvanasok számára – ha már egyszer eljut hozzájuk a nosztalgia hullámain az üzenet. Abban pedig, hogy az ez megtörténjen, elsősorban az elszánt gyűjtők, őszbe fordult fejű egykori nebulók, a régi képregények rajongói tudnak segíteni. Ilyen a Pajtás újság ma háromszázharminc körüli tagot számláló Facebook-csoportja, a régi történetek újra kiadásával fáradozó Windom, a velünk élő sajtótörténelem, Fazekas Attila, s ilyen a Képregény Kedvelők Klubja, is mely a mohikánok egyik legutolsójaként áll ki a klasszikus magyar képregény értékeinek népszerűsítése, újra felfedezése mellett. Kiss Feri az ötletekben kifogyhatatlannak bizonyult: az egyik legnagyobb „dobása” két éve, nyár elején kétségtelen az Úttörővasúton, Alaksza Tamás túravezetése mellett szervezett, piros nyakkendős nosztalgiavonatozás volt.


Nem lett volna „igazi” KKK-s rendezvény a túra, ha tiszteletére nem született volna alkalmi kiadvány is. Az ötlet az én fejemből pattant ki, s bár a technikai megvalósítás elég gyatrára sikerült (ennyit bírt a fénymásoló, no!), de hát nem is ezen volt a lényeg. A Kiss-Pajtást régi lapszámokból állítottuk össze, s olyan cikkek, rajzok, képregények kerültek bele, melyek akkor is kedvenceink voltak, s kedvenceink maradtak ma is. A francia képregény-hősökön kívül szerepelt Kajla, bekerült egy Endrődi István rajzolta történelmi mini képregény, egy interjú az Angyallal, s persze – Alaksza mester előtt tisztelegve – egy „korabeli” forgatókönyvének Sebők által megrajzolt egy lapja is. S egy összeállítás a tanévkezdés „örömeiről” – mely így, szeptember első hetében talán még most is időszerű. A lap éléről persze nem maradhatott el az obligát Legfőbb Úttörői köszöntő sem…


Az alkalmi magazin (mindösszesen 20 példányban jelent meg) ott és akkor sikert aratott – nem tudom, a túra résztvevői saját példányukat megőrizték-e. E cikk kedvéért pdf-formátumban most hozzáférhetővé tettem – akit érdekel, innen töltheti le. Azon a napon mind Kiss-taggá váltunk: részesei voltunk egy nagyszerű, korosztályokon átnyúló közösségnek. Ez volt, s reméljük, még sokáig ez lesz a Képregény Kedvelők Klubja havi találkozóinak üzenete. A gond csak az, hogy ezekre a találkozókra csak kevesen tudnak eljárni – kiváló képregényes barátaink szerte az országban legfeljebb az Interneten tudnak részesei lenni közös kalandjainknak. Pedig – meggyőződésem – sokan emlékeznek vissza szívesen a korra, forgatnák újra a régi képregényeket, nevetnének a régi-új vicceken, élnék át újra Kajla és Pif, Noszlopy Gáspár vagy az Orion űrhajósai, Emil és a detektívek s ifjúkorunk annyi más hőse képregényes kalandjait. Ha őket megtaláljuk, ha hozzájuk eljutunk (vagy inkább ők jutnak el hozzánk) talán új lendületet kap a képregényes közösségi élet is. Ennek első lépcsője talán az lehetne, hogy valami közös, Internetes fórumot teremtünk számára – a képregényes nosztalgia, ifjúságunk felidézése jegyében. Lehet ehhez még valamit hozzá tenni, pajtások? Talán csak stílszerűen ennyit: Előre!