2014. december 26., péntek

Merész rajzok, bátor történetek: nők, szerelem, csábítás, meg a képregény-készítés mestersége


Ha az ember a történelmi képregény felől indul el az alkotói pályán, mint jómagam is egykoron, előbb-utóbb megtanul lovat rajzolni, meg várat, fegyverzetet és díszöltözékeket, csatatereket  meg ostromokat, s minden mást, ami a korhű ábrázoláshoz hozzá tartozik. Ha csak nem valami kellemes, ókori témát kell megrajzolnia - ahol, mint tudjuk, a történelem tulajdonképpen egy nagy nudista-telep keretében zajlott, így aztán az emberiségnek két csata között mindig elég volt csak körbe néznie, hogy valami gusztust csináljon a fajfenntartásra. Az Igaz Szó, a Magyar Néphadsereg áldott emlékű katonai magazinja, ahol e történeteim megjelentek, amúgy sem pártolta a ledérkedést: csinos katonalányokban és katonáknak való lányokban ugyan nem volt hiány, de őket mindig illendően felöltözve – katonalányok esetében az alakiság szabályait is figyelembe véve - mutathattuk csak meg. Ritkás sikerült némi pikantériát becsempésznem – máig hálás vagyok annak a deli magyar vitéznek, aki nyugat-európai kalandozásaiból nem X-Boxot, Amszterdamban sütött brownie-t vagy a nálunk ma már kaphatatlan Pitralon arcszeszt hozott haza, hanem lova nyergébe rántva egy szőke germán szépséget.

A képregény készítés mesterségét 1988 és 1990 között azt hiszem, a Mi Világunk munkatársaként tanultam meg. A történetek forgatókönyvét én írtam, s meglehetősen szabad kezet kaptam a kivitelezésben is. Első munkám a Plavecz testvérek akkoriban bestsellerré vált Bruce Lee életrajzának képregényesítése volt. Kétszeresen is „mély vizet” jelentett: egyrészt, mert a tényszerű életrajzból dialógusokkal, cselekménnyel teli elbeszélést kellett formázni – másrészt mert valóságos, élő személyről szólt. Sokat tanultam belőle…
A Mi Világunk sajátos helyzetben volt: mint James Bondnak az ölésre, neki felhatalmazása volt a pikantériára. A nyolcvanas évek derekán-végén sok sajtótermék feszegette már az illem határait, ám viszonylag kevés engedhette meg magának, hogy a címlapon is félpucér ifjú hölgyek képeit jelentesse meg. Kulcsár Ödön lapja „bevállalta” ezt – csakúgy, mint a kényes, sikamlós témák (és hát minden annak számított, ami a szexszel kapcsolatos volt) közlését. A hagyományos, „az orvos válaszol” típusú rovatokon kívül (amit a korán elhunyt, kiváló író, az egyébként tényleg orvosi végzettséggel rendelkező Bólya Péter szerkesztett) sokat foglalkoztunk a szex kultúrtörténetével (nekem is volt egy saját sorozatom, a jelen blog keretében újjáéledt Végzetes asszonyok), a prostitúcióval (ollalá!), az akkor még inkább csak hírből ismert amerikai pornóiparral. Ez utóbbi témában saját kaliforniai különtudósítónk is volt: a kor egyik legtöbbet foglalkoztatott, magyar származású pornószínésze.

Első közös munkánk Kulcsár Ödönnel: A piros ruhás nő titka. Egy a – talán még – vállalható oldalak közül… A forgatókönyv olyan lett, amilyen: ekkor még mereven ragaszkodtam a leírt szöveghez, s az amúgy sem túl akciódús elbeszélést gyakorlatilag agyonnyomták a dialógusok. Ezt látványos, szépen kidolgozott rajzok még akár ellensúlyozhatták is volna – ehhez azonban még hiányzott a műfajismeret és a szakmai tudás.
S persze az illendőség kereti között a képregényekben jócskán malackodtunk is. Ez utóbbiért engem terhel a felelősség, hisz 88-90 között kizárólag én készítettem a rajzokat. Az első történet kivételével (Bruce Lee életrajzából valahogy kimaradt ez a vonal) a szex valahogy mindegyikben központi szerepet játszott: miként a már hivatkozott Mr. Bond, Hód is szerette a nőket, s nálánál is jobban a képregények fő- és algonoszai, akik, hogy úgy mondjam, tobzódtak a bujálkodásban. Ebből aztán néha probléma is akadt: volt, hogy túlzásba vittem a naturális ábrázolást, s már a nyomdából szóltak vissza, hogy abban a formában nem hajlandók gépre tenni az általam megjelent történetet. Jártunk így más projektjeinkkel is: a szeretkezés száz pózát bemutató rajzsorozatot (ami valamelyik téli vagy nyári „félévkönyvünkben” jelent volna meg) is kivetették a kiadványból: egy éjszakám volt rá, hogy a száz rajzot immár illendős, pálcikaemberekre fazonírozva újra elkészítsem. 89 után megváltozott a helyzet: a merészség lassan követelménnyé lépett elő, az olvasó nemcsak nem ellenezte, de egyenesen meg is követelte a forrónál forróbb jeleneteket. Mindezt azonban kizárólag a műfaj szabályai szerint lehetett megvalósítani - amit tehát mindenek előtt el kellett sajátítania, az a képregénykészítés mestersége volt, annak minden szépségével, nehézségével és rejtélyével együtt.

Első „valódi” képregényem, az ugyancsak Ödön kisregénye nyomán készített Isztam-buli. Zórádtól azt tanultam: úriember nem lopkodja mások rajzait, csak ha muszáj – persze volt, mikor a Pif „tiszta forrása” is megihletett, de azért legtöbbször igyekeztem fényképekről dolgozni. Mint a nyitó oldalon is, amihez számos idegenforgalmi prospektust használtam fel. Használt eszköztáram ebben az időszakban hónapról hónapra bővült, a rajztudásom sokat fejlődött, egyre magabiztosabb és merészebb lettem. Mint ahogy maguk a rajzok is...
A képregény egyik, ha nem a legnagyobb, magának a műfajnak sajátosságaiból adódó problémája, hogy egyáltalán készülhet-e olyan alkotás, amely pusztán a kép nyelvén, teljes értékűen tudja a történetet közvetíteni. Szerintem nem: mint ahogy a némafilm sem volt meg szöveg nélkül (amit, a hangosítás technikai feltételeinek hiányában a képek közé iktatott szövegtáblák közvetítettek), a képregény is szöveg és kép útján kommunikál. A kettő közötti arány persze már sokféleképpen alakulhat, s a dialógusok, elbeszélő átkötések részletező túlsúlyától teljes jelenetsorok „néma” elbeszéléséig terjedhet. Ideális megoldás nincs: bár napjaink „modernnek” tartott képregénye (vagy inkább képregény-kritikusa, akihez az alkotó aztán igazodni próbál) inkább az utóbbi irányt részesíti előnyben, ez törvénnyé – szerencsére – nem vált: a legtöbb alkotás, alkotó még mindig egy egészséges szöveg-kép optimum kialakítására törekszik, s nem nagyon akarják teljesen száműzni a kép mellől a szöveget.

Néha az erotikus ábrázolás túlontúl is bátorra sikerült. A harmadik képkockán a szövegbox eredetileg nem ott volt, ahol most: kényszerből került át oda, hogy a rajz bizonyos elemeit kitakarja. Ez volt az a határ, amit 1989-ben még nem léphetett át a magyar képregény...
Míg a film forgatókönyve sokszor nagy részletességgel mondja el, mit látunk majd az adott jelenetben, sőt, ennek érzékeltetésére általában grafikus storyboard is készül, s jelentős csapat igen sokféle eszközzel (díszlet, jelmez, képi trükkök stb.) dolgozik azon, hogy az elképzelésnek megfelelő látvány végül előálljon s rögzítésre kerülhessen, a képregényben mindez kizárólag a grafikus feladata: minden funkciót neki kell megvalósítania.Valami munkamegosztás persze itt is érvényesülhet: elválhat a ceruzarajzok készítőjének és a kihúzónak személye, másra bízhatják a szövegek a képeken belüli elhelyezését (régebben a beírását), s megint másra a kész rajzok színezését. Főleg a digitális rajzolás és színezés elterjedésével a képregény készítés is egyre inkább csapatmunka lesz, amit valamilyen szinten egy produkciós vezetőnek kell majd összefognia. A főszerep azonban csak-csak azé marad, aki a vizuális átfordításra döntő hatást gyakorol, aki a forgatókönyv utasításait a látvány nyelvén minden további munkafázisra kihatóan fogalmazza meg, s ez a ceruzarajzok készítője. E fázist általában megelőzi egy tervezési nulladik: a vázlatolás. Ez alatt nem elnagyolt skicceket kell érteni, hanem viszonylag részletesen kidolgozott képterveket. Követelmény lehet ezek a megrendelőnek való bemutatása, s ha nem azt vagy úgy tükrözi, ami a forgatókönyvben szerepel, előfordulhat, hogy át is kell dolgozni azokat.

1990, utolsó képregény-oldalaim egyike...
Ez azonban ma még nem általános: legtöbbször a rajzoló meglehetős szabadsággal rendelkezik a képi fordítási folyamatban, s főként képzelőerején, szakmai felkészültségén, rajztudásán múlik, hogy munkája mennyire lesz eredményes. A klasszikus magyar képregény (és az azt továbbvivő „történeti” hagyomány) grafikus-központú volt: elsősorban a rajzolótól függött, milyen képi tartalommal valósítja meg a forgatókönyvíró elképzeléseit. A részletező, filmszerű precízségű forgatóköny sosem volt „divat”: Cs. Horváth Tiboron kívül 1957 és 1990 körül sokan foglakoztak forgatókönyvek írásával, de (amennyire ez a rajzolók s hozzátartozóik visszaemlékezéseiből tudható) mindannyian azonos módszerrel dolgoztak. A dramaturg-forgatókönyvíró alapvető feladatának a történet „betördelését”, folytatásokba rendezését tekintették, hisz ezek az alkotások 1986-87-ig kizárólag a lapokban, sorozatos formában jelenhettek meg. A cselekmény szükségszerűen oldalakra, oldalpárokra „bomlott”, minden folytatásban gondoskodni kellett valahogy az izgalom, feszültség fenntartásáról. Már csak terjedelmi korlátok miatt is a történéseket tömöríteni kellett: ennek elődleges eszközéül a narratív átkötés szolgált.

Az éjszakai hölgy nyitóoldala, ahogy a lapban megjelent (az eredetije sajnos elveszett). Az első olyan lapom volt, ahol éreztem, minden a helyére került, s azt sikerült ábrázolnom, amit szerettem volna. A bölcs kádi érkezését Ödön persze ilyen vizuális részletességgel nem írta le: a lovat vezető suhanc, a vitéz bég fogadóterme s a többi „képelem” mind az én hozzájárulásom volt a történethez. A grafikus ábrázolásban is működik már minden: a kéztartások, a testbeszéd, a perspektívák. Az egész oldal hátterét egy, nagy rajz adja: ebbe épülnek be a cselekményt egységekre „daraboló”, szándékoltan kicsi belső képkockák. A nyomdai tükörhöz képest a nagyítás már csak 1,2-szeres: a vonalfinomságot az akkor már kapható 0,1-es rostirónnal sikerült elérni.
Ezzel nem csak újságírók, szerkesztők, írók próbálkoztak, hanem maguk a grafikusok is – elsősorban Zórád, aki a nyolcvanas évek elején kedves irodalmi alkotásaiból számos adaptációt készített. Úgy gondolta – s ebben bizonyára igaza is volt – eleget tud a képregényről ahhoz, hogy ne más jól-rosszul összerakott forgatókönyveit valósítsa meg: olyan jót, mint addigra már meghitt ellensége, Cs. Horváth Tibor, ő is bármikor tud készíteni. Akár – ebben viszont nem volt igaza – jobbat is… A kései Zórád-képregények inkább grafikai színvonalukkal, szépségükkel, mintsem dramaturgiai megoldásaikkal tűnnek ki: a Mester „saját” történetei épp annyira agyonírt alkotások maradtak, mint amit addig évtizedeken át készített. Sebők tudomásom szerint sosem próbálkozott a forgatókönyv-írással, Korcsmáros Páltól is csak egy „saját” történetről tudok: a Mikortánia ember rabol bájos bohóság, kerek mese, amit azonban bárki megírhatott volna. 1990 után Fazekas Attila jó pár adaptációt, s néhány saját történetet is jegyzett: nála már tetten érhető a régi dramaturgiai módszerektől való elszakadás törekvése, ami egyben a tudatos, filmszerű ábrázolással kapcsolódott össze.

Lehet azon vitatkozni, hogy a szöveges narráció szükséges eleme-e a képregények, vagy pusztán a képek és dialógusok is el tudják beszélni a történetet, csak éppen felesleges. Ha ezen az oldalon kitakarjuk a narratív átkötő elemeket, a cselekménysor tökéletesen érthető marad, s az érzelmek mozgással, gesztusokkal, arcjátékkal való kifejezése révén emocionálisan is követhető. Szükség csakugyan csak akkor van a narrációra, ha érdemben hozzá tudnak tenni valamit a megértéshez, az ábrázoláson át nem jött többletinformációt közvetítenek: döntse el az olvasó, hogy ez itt sikerült-e.
A magam – szerény – tapasztalatából tudom: a grafikus másként nyúl a szöveghez, másként ír forgatókönyvet, mint a professzionális dramaturg. Úgy adódott, hogy 1985-1990 között befutott pályám során legtöbb megjelent történetem forgatókönyvét is én készítettem el: kivételt ez alól a Bucó… sorozat darabjai, a Cser Gáborral közösen készített Huba-képregények és az Igaz Szó-ban megjelent két történelmi képregény jelentettek. Legtöbbször Kulcsár Ödön regényeit kellett képregényre átdolgoznom, ami azonban minden alkalommal új kihívást jelentett, mert Ödön több „zsánerben” is alkotott, s ritkán ismételte önmagát. Irodalmi komfortzónáját az utazási regény jelentette. Már a Táncsics Kiadóban töltött évei alatt is kedves hobbija volt az utazás: a kor viszonyaiból adódóan persze a legtöbb útja a szocialista keletre vezetett. Többször járt a Szovjetunióban, Mongóliában, rendszeresen a szomszédos és baráti szocialista országokban, a hetvenes évek végétől aztán már egyre többet nyugaton is. Élményeit rendre úti beszámolókban dolgozta fel – ezeket maga készítette fényképekkel illusztrálta.

Egy darab szocialista valóság a nyolcvanas évekből. Sokat töprengtem azon, hogy a csak információkat közvetítő, statikus dialógust (a leghálátlanabb helyzet a rajzoló számára: két ember ül az asztalnál és beszélget) hogyan „dobhatnám fel”. A kuglófot szeletelő feleség az én találmányom volt, mint ahogy az is, hogy ő legyen a kép (sőt az oldal) főalakja. Ő CSINÁL valamit, a beszélgető férfiak szinte csak díszletté válnak – miközben azért a cselekmény fővonala a dialógus nyomán gördül tovább.
Volt aztán, hogy a hely szelleme megihlette, s kisregényt, regényt kanyarított élményei köré. Második közös történetünk, az Isztam-buli ilyen volt: könnyed, kicsit pikáns, Pesten és Isztambulban játszódó modern mese, melynek főszereplője, Ili az örömlány volt, a konfliktus pedig egy rejtélyes török aranykincs körül zajlott. Ödön szerette Isztambult, többször járt ott, én soha – személyes kötődés nélkül könnyed, szex-jelenetekkel megtűzdelt akciótörténetet formáltam belőle. Ő is, az olvasók is szerették a sztorit – később még két alkalommal került utánközlésre. Ez annál nagyobb öröm volt számomra, mert az első közös történetünkkel (A piros ruhás nő titka) korábban igencsak meggyűlt a bajom. Már az indulást elrontottam: a zömében az üzbég sivatagban játszódó, misztikus szálakkal átszőtt regényből sikerült ugyan takaros forgatókönyvet kerekítenem, de a rajzok eredetijét túl „nagyra” vettem, s majd minden oldalon kínlódós volt a képkockák rajzzal való kitöltése. Ebbe belejátszott az is, hogy engem a „mesés kelet” sosem vonzott - máig képtelen voltam elolvasni akár egyet is Karl May arábiai történetei közül. Igyekeztem a történetbe Ödön a helyszínen készített fényképeit is beledolgozni – az akkor rendelkezésemre álló grafikai eszköztár ehhez viszont nem volt a legalkalmasabb. A végeredmény elég nyomorúságos lett – bár a kicsinyítés segített valamit a rajzokon, jobb szó híján ma is kutyaütőnek minősíteném az egészet. Jó volt továbblépni, elfelejteni a kudarcot.
Mítosz és valósága találkozása – a mondabeli alak, a bolgár zombi belép a történetbe. A sors iróniája, hogy egy évtizeddel később ha nem is Bulgáriában, de Szlovákiában pont egy ilyen, a szocialista idők emlékeként ott ragad panelhotelben töltöttünk néhány éjszakát – s mikor a nagy panorámaablakokon át a hegyeket néztem, sokszor eszembe jutott a korábban megrajzolt jelenet.
Azt hiszem, valójában a Hód-történetekkel lettem „igazi” képregényrajzoló s valószínűleg igazi forgatókönyvíró is. Ödön Hódjai is izgalmas kalandregények voltak, de írói énje azért át-áttört a jól bevezetett zsáneren: mindegyik könyvben voltak „alakok”, valami stichel, regényes perverzióval „megáldott” jellemek. A rajzok szempontjából (bár meglehet, talmi rátartiság ekként fogalmazni) a történet nagy kihívást nem jelentett. Addigra már kialakult valami egyéni rajzstílusom, megtanultam az eszközök használatát – átvitt értelemben és szó szerint is: végre megtaláltam azokat a finom rajzolásra alkalmas filctollakat, melyeket aztán a képregény-készítéssel való felhagyásig használtam. Az eredetiket is kisebbre vettem: ez ugyan nagyobb pontosságot követelt meg, de egyben szorosabb kompozíciókat is lehetővé tett. Évtizedekkel később megdöbbentem, mikor Korcsmáros Pál eredeti (a lapokban megjelent tükörméretnél alig nagyobb) oldalaival találkoztam – ő ezzel már e kezdet kezdetétől tisztában volt. A látványvilág szempontjából inkább Fazekashoz próbáltam igazodni, de azért (reméltem) összességében sikerült valami eredetit létrehoznom.

Az oldalban több, van, mint elsőre látszik. A szándékolt egyszerűség csak látszólagos: a felső képek jelenetsorát már az ábrázolásmód is elválasztja az alsótól. A lap felső felében a csillogó fekete (szaténruha, a nő haja) dominál, a bárpult ívét a második kockán az árnyék ellipszise zárja le. A nő szeme (reményeim szerint) tükrözte zavarodottságát, a kéztartás és az arc a kitörni készülő hisztéra jeleit. Az alsó képsor mosolygósan, derűsen indul, a képek világosak, szellősek, a táj és a (hitelesen magrajzolt) autó kapja a főszerepet.
Első (és alighanem utolsó) olyan képregényem, amit ma mércével is jónak tartok, Az éjszakai hölgy, avagy a kolostor szépe volt – egy újabb Kulcsár-adaptáció. Az eredeti kisregény a 13 forintos sorozatban, füzetes formában jelent meg. Ödön nem sokkal korábban részt vett egy bulgáriai társasutazáson, onnan hozta magával a misztikus háttér-történetet, ami köré aztán csinos, a leszbikus szálat sem nélkülöző cselekményt épített. Mindig szívesen élt a hosszú leírások és az egyes szám első személyben való elbeszélés lehetőségével – ez irodalmi eszközként ugyan kiváló lehet, de a dramaturgot kemény feladatok elé állítja, hisz az az egész történetet alapjaiban kell újra gondolnia. Ez volt az első történet, ahol már a forgatókönyv elkészítésénél is végig képekben gondolkodtam, azaz tudatos törekvésként jelentkezett, hogy elsősorban a képen keresztül közvetítsem a történetet. És nem csak azt, amit Ödön a kisregénybe beleírt: azt is, ami érzelmi, hangulati vagy csak kulturális szempontból hozzá tudott tenni az elbeszéléshez. Akkor, ott éreztem, hogy képregényt csinálok – azt és úgy, amiért egykor a pálya felé elindulva mindig is csinálni szerettem volna. A kezdetek (1985) elrajzolt, igen-igen rossz rajzai az évek során lassan javulni kezdtek, kialakult egyfajta rutin, majd idővel (1988-89) megjött az igazi rajztudás is. Ami – két éve tapasztaltam – nem kopott meg negyedszázad elteltével sem: csak az tűz veszett el valahol, ami egykor egyre jobb és jobb munkákra ösztönzött. Az alkotás öröme azonban örök: ma egy jó egyetemi előadásban épp annyi gyönyörűséget találok, mint egykor egy jól megcsinált képregény-oldalban – egy látványos, digitális hatásokkal „felturbózott” prezentációban pedig annyit, mint valaha a könyvillusztrálásban.

Ennek a rajznak eredetije sajnos nem maradt fenn – az újságban így jelent meg. Már az is nagy szó, hogy megjelenhetett, hisz azért merész ábrázolás volt ez akkoriban. Ödön azonban lehozta, s úgy emlékszem, különösebb kellemetlenség nem lett belőle. Látszólag a képregényhez már kevés köze van, hisz a cselekményből nem „ábrázol ki” semmit - de a történet kulcsa ebben a rajzban van elrejtve, bekódolva. Mégsem lenne érthető a kép tetején és alján elhelyezetett narráció nélkül: a kép a kulcs a szöveghez, a szöveg a képhez. A történet célba érkezett…
Egy dolog azonban nem hagy nyugodni, s őszintén szólva tikos féreg fogaként rágva újra és újra rávesz a gondolkodásra. Hogyan csinálnám ma? Itt, a blogon immár két éve szórom a szikrát és csillagot, dicsérem a régi mestereket s szapulom a mai világot, mely – már Mikszáth idején is így volt – bizony nem egy okos világ, s a képregénynek sehogy se kedvező. Ha kilencvenben nem hagyom el a pályát, hol tartanék most – tudásban, rutinban, elismertségben. Utóbbit hagyjuk: erről különösebb illúzióim már nincsenek. Az újat – a digitális táblát – már meg sem sikerült tanulnom: ha rajzolnék, alighanem ma sem szakadnék el a ceruza, a tus és a kartonpapír meghitt és megfoghatóan otthonos valóságától. Biztosat persze csak akkor tudnák mondani, ha újra megpróbálkoznék egy történet megrajzolásával. Ötlet lenne, már csak ambícióra lenne szükség, hogy nekiálljak a megvalósításnak. 2015 talán azt is meghozza majd…