2014. december 26., péntek

Merész rajzok, bátor történetek: nők, szerelem, csábítás, meg a képregény-készítés mestersége


Ha az ember a történelmi képregény felől indul el az alkotói pályán, mint jómagam is egykoron, előbb-utóbb megtanul lovat rajzolni, meg várat, fegyverzetet és díszöltözékeket, csatatereket  meg ostromokat, s minden mást, ami a korhű ábrázoláshoz hozzá tartozik. Ha csak nem valami kellemes, ókori témát kell megrajzolnia - ahol, mint tudjuk, a történelem tulajdonképpen egy nagy nudista-telep keretében zajlott, így aztán az emberiségnek két csata között mindig elég volt csak körbe néznie, hogy valami gusztust csináljon a fajfenntartásra. Az Igaz Szó, a Magyar Néphadsereg áldott emlékű katonai magazinja, ahol e történeteim megjelentek, amúgy sem pártolta a ledérkedést: csinos katonalányokban és katonáknak való lányokban ugyan nem volt hiány, de őket mindig illendően felöltözve – katonalányok esetében az alakiság szabályait is figyelembe véve - mutathattuk csak meg. Ritkás sikerült némi pikantériát becsempésznem – máig hálás vagyok annak a deli magyar vitéznek, aki nyugat-európai kalandozásaiból nem X-Boxot, Amszterdamban sütött brownie-t vagy a nálunk ma már kaphatatlan Pitralon arcszeszt hozott haza, hanem lova nyergébe rántva egy szőke germán szépséget.

A képregény készítés mesterségét 1988 és 1990 között azt hiszem, a Mi Világunk munkatársaként tanultam meg. A történetek forgatókönyvét én írtam, s meglehetősen szabad kezet kaptam a kivitelezésben is. Első munkám a Plavecz testvérek akkoriban bestsellerré vált Bruce Lee életrajzának képregényesítése volt. Kétszeresen is „mély vizet” jelentett: egyrészt, mert a tényszerű életrajzból dialógusokkal, cselekménnyel teli elbeszélést kellett formázni – másrészt mert valóságos, élő személyről szólt. Sokat tanultam belőle…
A Mi Világunk sajátos helyzetben volt: mint James Bondnak az ölésre, neki felhatalmazása volt a pikantériára. A nyolcvanas évek derekán-végén sok sajtótermék feszegette már az illem határait, ám viszonylag kevés engedhette meg magának, hogy a címlapon is félpucér ifjú hölgyek képeit jelentesse meg. Kulcsár Ödön lapja „bevállalta” ezt – csakúgy, mint a kényes, sikamlós témák (és hát minden annak számított, ami a szexszel kapcsolatos volt) közlését. A hagyományos, „az orvos válaszol” típusú rovatokon kívül (amit a korán elhunyt, kiváló író, az egyébként tényleg orvosi végzettséggel rendelkező Bólya Péter szerkesztett) sokat foglalkoztunk a szex kultúrtörténetével (nekem is volt egy saját sorozatom, a jelen blog keretében újjáéledt Végzetes asszonyok), a prostitúcióval (ollalá!), az akkor még inkább csak hírből ismert amerikai pornóiparral. Ez utóbbi témában saját kaliforniai különtudósítónk is volt: a kor egyik legtöbbet foglalkoztatott, magyar származású pornószínésze.

Első közös munkánk Kulcsár Ödönnel: A piros ruhás nő titka. Egy a – talán még – vállalható oldalak közül… A forgatókönyv olyan lett, amilyen: ekkor még mereven ragaszkodtam a leírt szöveghez, s az amúgy sem túl akciódús elbeszélést gyakorlatilag agyonnyomták a dialógusok. Ezt látványos, szépen kidolgozott rajzok még akár ellensúlyozhatták is volna – ehhez azonban még hiányzott a műfajismeret és a szakmai tudás.
S persze az illendőség kereti között a képregényekben jócskán malackodtunk is. Ez utóbbiért engem terhel a felelősség, hisz 88-90 között kizárólag én készítettem a rajzokat. Az első történet kivételével (Bruce Lee életrajzából valahogy kimaradt ez a vonal) a szex valahogy mindegyikben központi szerepet játszott: miként a már hivatkozott Mr. Bond, Hód is szerette a nőket, s nálánál is jobban a képregények fő- és algonoszai, akik, hogy úgy mondjam, tobzódtak a bujálkodásban. Ebből aztán néha probléma is akadt: volt, hogy túlzásba vittem a naturális ábrázolást, s már a nyomdából szóltak vissza, hogy abban a formában nem hajlandók gépre tenni az általam megjelent történetet. Jártunk így más projektjeinkkel is: a szeretkezés száz pózát bemutató rajzsorozatot (ami valamelyik téli vagy nyári „félévkönyvünkben” jelent volna meg) is kivetették a kiadványból: egy éjszakám volt rá, hogy a száz rajzot immár illendős, pálcikaemberekre fazonírozva újra elkészítsem. 89 után megváltozott a helyzet: a merészség lassan követelménnyé lépett elő, az olvasó nemcsak nem ellenezte, de egyenesen meg is követelte a forrónál forróbb jeleneteket. Mindezt azonban kizárólag a műfaj szabályai szerint lehetett megvalósítani - amit tehát mindenek előtt el kellett sajátítania, az a képregénykészítés mestersége volt, annak minden szépségével, nehézségével és rejtélyével együtt.

Első „valódi” képregényem, az ugyancsak Ödön kisregénye nyomán készített Isztam-buli. Zórádtól azt tanultam: úriember nem lopkodja mások rajzait, csak ha muszáj – persze volt, mikor a Pif „tiszta forrása” is megihletett, de azért legtöbbször igyekeztem fényképekről dolgozni. Mint a nyitó oldalon is, amihez számos idegenforgalmi prospektust használtam fel. Használt eszköztáram ebben az időszakban hónapról hónapra bővült, a rajztudásom sokat fejlődött, egyre magabiztosabb és merészebb lettem. Mint ahogy maguk a rajzok is...
A képregény egyik, ha nem a legnagyobb, magának a műfajnak sajátosságaiból adódó problémája, hogy egyáltalán készülhet-e olyan alkotás, amely pusztán a kép nyelvén, teljes értékűen tudja a történetet közvetíteni. Szerintem nem: mint ahogy a némafilm sem volt meg szöveg nélkül (amit, a hangosítás technikai feltételeinek hiányában a képek közé iktatott szövegtáblák közvetítettek), a képregény is szöveg és kép útján kommunikál. A kettő közötti arány persze már sokféleképpen alakulhat, s a dialógusok, elbeszélő átkötések részletező túlsúlyától teljes jelenetsorok „néma” elbeszéléséig terjedhet. Ideális megoldás nincs: bár napjaink „modernnek” tartott képregénye (vagy inkább képregény-kritikusa, akihez az alkotó aztán igazodni próbál) inkább az utóbbi irányt részesíti előnyben, ez törvénnyé – szerencsére – nem vált: a legtöbb alkotás, alkotó még mindig egy egészséges szöveg-kép optimum kialakítására törekszik, s nem nagyon akarják teljesen száműzni a kép mellől a szöveget.

Néha az erotikus ábrázolás túlontúl is bátorra sikerült. A harmadik képkockán a szövegbox eredetileg nem ott volt, ahol most: kényszerből került át oda, hogy a rajz bizonyos elemeit kitakarja. Ez volt az a határ, amit 1989-ben még nem léphetett át a magyar képregény...
Míg a film forgatókönyve sokszor nagy részletességgel mondja el, mit látunk majd az adott jelenetben, sőt, ennek érzékeltetésére általában grafikus storyboard is készül, s jelentős csapat igen sokféle eszközzel (díszlet, jelmez, képi trükkök stb.) dolgozik azon, hogy az elképzelésnek megfelelő látvány végül előálljon s rögzítésre kerülhessen, a képregényben mindez kizárólag a grafikus feladata: minden funkciót neki kell megvalósítania.Valami munkamegosztás persze itt is érvényesülhet: elválhat a ceruzarajzok készítőjének és a kihúzónak személye, másra bízhatják a szövegek a képeken belüli elhelyezését (régebben a beírását), s megint másra a kész rajzok színezését. Főleg a digitális rajzolás és színezés elterjedésével a képregény készítés is egyre inkább csapatmunka lesz, amit valamilyen szinten egy produkciós vezetőnek kell majd összefognia. A főszerep azonban csak-csak azé marad, aki a vizuális átfordításra döntő hatást gyakorol, aki a forgatókönyv utasításait a látvány nyelvén minden további munkafázisra kihatóan fogalmazza meg, s ez a ceruzarajzok készítője. E fázist általában megelőzi egy tervezési nulladik: a vázlatolás. Ez alatt nem elnagyolt skicceket kell érteni, hanem viszonylag részletesen kidolgozott képterveket. Követelmény lehet ezek a megrendelőnek való bemutatása, s ha nem azt vagy úgy tükrözi, ami a forgatókönyvben szerepel, előfordulhat, hogy át is kell dolgozni azokat.

1990, utolsó képregény-oldalaim egyike...
Ez azonban ma még nem általános: legtöbbször a rajzoló meglehetős szabadsággal rendelkezik a képi fordítási folyamatban, s főként képzelőerején, szakmai felkészültségén, rajztudásán múlik, hogy munkája mennyire lesz eredményes. A klasszikus magyar képregény (és az azt továbbvivő „történeti” hagyomány) grafikus-központú volt: elsősorban a rajzolótól függött, milyen képi tartalommal valósítja meg a forgatókönyvíró elképzeléseit. A részletező, filmszerű precízségű forgatóköny sosem volt „divat”: Cs. Horváth Tiboron kívül 1957 és 1990 körül sokan foglakoztak forgatókönyvek írásával, de (amennyire ez a rajzolók s hozzátartozóik visszaemlékezéseiből tudható) mindannyian azonos módszerrel dolgoztak. A dramaturg-forgatókönyvíró alapvető feladatának a történet „betördelését”, folytatásokba rendezését tekintették, hisz ezek az alkotások 1986-87-ig kizárólag a lapokban, sorozatos formában jelenhettek meg. A cselekmény szükségszerűen oldalakra, oldalpárokra „bomlott”, minden folytatásban gondoskodni kellett valahogy az izgalom, feszültség fenntartásáról. Már csak terjedelmi korlátok miatt is a történéseket tömöríteni kellett: ennek elődleges eszközéül a narratív átkötés szolgált.

Az éjszakai hölgy nyitóoldala, ahogy a lapban megjelent (az eredetije sajnos elveszett). Az első olyan lapom volt, ahol éreztem, minden a helyére került, s azt sikerült ábrázolnom, amit szerettem volna. A bölcs kádi érkezését Ödön persze ilyen vizuális részletességgel nem írta le: a lovat vezető suhanc, a vitéz bég fogadóterme s a többi „képelem” mind az én hozzájárulásom volt a történethez. A grafikus ábrázolásban is működik már minden: a kéztartások, a testbeszéd, a perspektívák. Az egész oldal hátterét egy, nagy rajz adja: ebbe épülnek be a cselekményt egységekre „daraboló”, szándékoltan kicsi belső képkockák. A nyomdai tükörhöz képest a nagyítás már csak 1,2-szeres: a vonalfinomságot az akkor már kapható 0,1-es rostirónnal sikerült elérni.
Ezzel nem csak újságírók, szerkesztők, írók próbálkoztak, hanem maguk a grafikusok is – elsősorban Zórád, aki a nyolcvanas évek elején kedves irodalmi alkotásaiból számos adaptációt készített. Úgy gondolta – s ebben bizonyára igaza is volt – eleget tud a képregényről ahhoz, hogy ne más jól-rosszul összerakott forgatókönyveit valósítsa meg: olyan jót, mint addigra már meghitt ellensége, Cs. Horváth Tibor, ő is bármikor tud készíteni. Akár – ebben viszont nem volt igaza – jobbat is… A kései Zórád-képregények inkább grafikai színvonalukkal, szépségükkel, mintsem dramaturgiai megoldásaikkal tűnnek ki: a Mester „saját” történetei épp annyira agyonírt alkotások maradtak, mint amit addig évtizedeken át készített. Sebők tudomásom szerint sosem próbálkozott a forgatókönyv-írással, Korcsmáros Páltól is csak egy „saját” történetről tudok: a Mikortánia ember rabol bájos bohóság, kerek mese, amit azonban bárki megírhatott volna. 1990 után Fazekas Attila jó pár adaptációt, s néhány saját történetet is jegyzett: nála már tetten érhető a régi dramaturgiai módszerektől való elszakadás törekvése, ami egyben a tudatos, filmszerű ábrázolással kapcsolódott össze.

Lehet azon vitatkozni, hogy a szöveges narráció szükséges eleme-e a képregények, vagy pusztán a képek és dialógusok is el tudják beszélni a történetet, csak éppen felesleges. Ha ezen az oldalon kitakarjuk a narratív átkötő elemeket, a cselekménysor tökéletesen érthető marad, s az érzelmek mozgással, gesztusokkal, arcjátékkal való kifejezése révén emocionálisan is követhető. Szükség csakugyan csak akkor van a narrációra, ha érdemben hozzá tudnak tenni valamit a megértéshez, az ábrázoláson át nem jött többletinformációt közvetítenek: döntse el az olvasó, hogy ez itt sikerült-e.
A magam – szerény – tapasztalatából tudom: a grafikus másként nyúl a szöveghez, másként ír forgatókönyvet, mint a professzionális dramaturg. Úgy adódott, hogy 1985-1990 között befutott pályám során legtöbb megjelent történetem forgatókönyvét is én készítettem el: kivételt ez alól a Bucó… sorozat darabjai, a Cser Gáborral közösen készített Huba-képregények és az Igaz Szó-ban megjelent két történelmi képregény jelentettek. Legtöbbször Kulcsár Ödön regényeit kellett képregényre átdolgoznom, ami azonban minden alkalommal új kihívást jelentett, mert Ödön több „zsánerben” is alkotott, s ritkán ismételte önmagát. Irodalmi komfortzónáját az utazási regény jelentette. Már a Táncsics Kiadóban töltött évei alatt is kedves hobbija volt az utazás: a kor viszonyaiból adódóan persze a legtöbb útja a szocialista keletre vezetett. Többször járt a Szovjetunióban, Mongóliában, rendszeresen a szomszédos és baráti szocialista országokban, a hetvenes évek végétől aztán már egyre többet nyugaton is. Élményeit rendre úti beszámolókban dolgozta fel – ezeket maga készítette fényképekkel illusztrálta.

Egy darab szocialista valóság a nyolcvanas évekből. Sokat töprengtem azon, hogy a csak információkat közvetítő, statikus dialógust (a leghálátlanabb helyzet a rajzoló számára: két ember ül az asztalnál és beszélget) hogyan „dobhatnám fel”. A kuglófot szeletelő feleség az én találmányom volt, mint ahogy az is, hogy ő legyen a kép (sőt az oldal) főalakja. Ő CSINÁL valamit, a beszélgető férfiak szinte csak díszletté válnak – miközben azért a cselekmény fővonala a dialógus nyomán gördül tovább.
Volt aztán, hogy a hely szelleme megihlette, s kisregényt, regényt kanyarított élményei köré. Második közös történetünk, az Isztam-buli ilyen volt: könnyed, kicsit pikáns, Pesten és Isztambulban játszódó modern mese, melynek főszereplője, Ili az örömlány volt, a konfliktus pedig egy rejtélyes török aranykincs körül zajlott. Ödön szerette Isztambult, többször járt ott, én soha – személyes kötődés nélkül könnyed, szex-jelenetekkel megtűzdelt akciótörténetet formáltam belőle. Ő is, az olvasók is szerették a sztorit – később még két alkalommal került utánközlésre. Ez annál nagyobb öröm volt számomra, mert az első közös történetünkkel (A piros ruhás nő titka) korábban igencsak meggyűlt a bajom. Már az indulást elrontottam: a zömében az üzbég sivatagban játszódó, misztikus szálakkal átszőtt regényből sikerült ugyan takaros forgatókönyvet kerekítenem, de a rajzok eredetijét túl „nagyra” vettem, s majd minden oldalon kínlódós volt a képkockák rajzzal való kitöltése. Ebbe belejátszott az is, hogy engem a „mesés kelet” sosem vonzott - máig képtelen voltam elolvasni akár egyet is Karl May arábiai történetei közül. Igyekeztem a történetbe Ödön a helyszínen készített fényképeit is beledolgozni – az akkor rendelkezésemre álló grafikai eszköztár ehhez viszont nem volt a legalkalmasabb. A végeredmény elég nyomorúságos lett – bár a kicsinyítés segített valamit a rajzokon, jobb szó híján ma is kutyaütőnek minősíteném az egészet. Jó volt továbblépni, elfelejteni a kudarcot.
Mítosz és valósága találkozása – a mondabeli alak, a bolgár zombi belép a történetbe. A sors iróniája, hogy egy évtizeddel később ha nem is Bulgáriában, de Szlovákiában pont egy ilyen, a szocialista idők emlékeként ott ragad panelhotelben töltöttünk néhány éjszakát – s mikor a nagy panorámaablakokon át a hegyeket néztem, sokszor eszembe jutott a korábban megrajzolt jelenet.
Azt hiszem, valójában a Hód-történetekkel lettem „igazi” képregényrajzoló s valószínűleg igazi forgatókönyvíró is. Ödön Hódjai is izgalmas kalandregények voltak, de írói énje azért át-áttört a jól bevezetett zsáneren: mindegyik könyvben voltak „alakok”, valami stichel, regényes perverzióval „megáldott” jellemek. A rajzok szempontjából (bár meglehet, talmi rátartiság ekként fogalmazni) a történet nagy kihívást nem jelentett. Addigra már kialakult valami egyéni rajzstílusom, megtanultam az eszközök használatát – átvitt értelemben és szó szerint is: végre megtaláltam azokat a finom rajzolásra alkalmas filctollakat, melyeket aztán a képregény-készítéssel való felhagyásig használtam. Az eredetiket is kisebbre vettem: ez ugyan nagyobb pontosságot követelt meg, de egyben szorosabb kompozíciókat is lehetővé tett. Évtizedekkel később megdöbbentem, mikor Korcsmáros Pál eredeti (a lapokban megjelent tükörméretnél alig nagyobb) oldalaival találkoztam – ő ezzel már e kezdet kezdetétől tisztában volt. A látványvilág szempontjából inkább Fazekashoz próbáltam igazodni, de azért (reméltem) összességében sikerült valami eredetit létrehoznom.

Az oldalban több, van, mint elsőre látszik. A szándékolt egyszerűség csak látszólagos: a felső képek jelenetsorát már az ábrázolásmód is elválasztja az alsótól. A lap felső felében a csillogó fekete (szaténruha, a nő haja) dominál, a bárpult ívét a második kockán az árnyék ellipszise zárja le. A nő szeme (reményeim szerint) tükrözte zavarodottságát, a kéztartás és az arc a kitörni készülő hisztéra jeleit. Az alsó képsor mosolygósan, derűsen indul, a képek világosak, szellősek, a táj és a (hitelesen magrajzolt) autó kapja a főszerepet.
Első (és alighanem utolsó) olyan képregényem, amit ma mércével is jónak tartok, Az éjszakai hölgy, avagy a kolostor szépe volt – egy újabb Kulcsár-adaptáció. Az eredeti kisregény a 13 forintos sorozatban, füzetes formában jelent meg. Ödön nem sokkal korábban részt vett egy bulgáriai társasutazáson, onnan hozta magával a misztikus háttér-történetet, ami köré aztán csinos, a leszbikus szálat sem nélkülöző cselekményt épített. Mindig szívesen élt a hosszú leírások és az egyes szám első személyben való elbeszélés lehetőségével – ez irodalmi eszközként ugyan kiváló lehet, de a dramaturgot kemény feladatok elé állítja, hisz az az egész történetet alapjaiban kell újra gondolnia. Ez volt az első történet, ahol már a forgatókönyv elkészítésénél is végig képekben gondolkodtam, azaz tudatos törekvésként jelentkezett, hogy elsősorban a képen keresztül közvetítsem a történetet. És nem csak azt, amit Ödön a kisregénybe beleírt: azt is, ami érzelmi, hangulati vagy csak kulturális szempontból hozzá tudott tenni az elbeszéléshez. Akkor, ott éreztem, hogy képregényt csinálok – azt és úgy, amiért egykor a pálya felé elindulva mindig is csinálni szerettem volna. A kezdetek (1985) elrajzolt, igen-igen rossz rajzai az évek során lassan javulni kezdtek, kialakult egyfajta rutin, majd idővel (1988-89) megjött az igazi rajztudás is. Ami – két éve tapasztaltam – nem kopott meg negyedszázad elteltével sem: csak az tűz veszett el valahol, ami egykor egyre jobb és jobb munkákra ösztönzött. Az alkotás öröme azonban örök: ma egy jó egyetemi előadásban épp annyi gyönyörűséget találok, mint egykor egy jól megcsinált képregény-oldalban – egy látványos, digitális hatásokkal „felturbózott” prezentációban pedig annyit, mint valaha a könyvillusztrálásban.

Ennek a rajznak eredetije sajnos nem maradt fenn – az újságban így jelent meg. Már az is nagy szó, hogy megjelenhetett, hisz azért merész ábrázolás volt ez akkoriban. Ödön azonban lehozta, s úgy emlékszem, különösebb kellemetlenség nem lett belőle. Látszólag a képregényhez már kevés köze van, hisz a cselekményből nem „ábrázol ki” semmit - de a történet kulcsa ebben a rajzban van elrejtve, bekódolva. Mégsem lenne érthető a kép tetején és alján elhelyezetett narráció nélkül: a kép a kulcs a szöveghez, a szöveg a képhez. A történet célba érkezett…
Egy dolog azonban nem hagy nyugodni, s őszintén szólva tikos féreg fogaként rágva újra és újra rávesz a gondolkodásra. Hogyan csinálnám ma? Itt, a blogon immár két éve szórom a szikrát és csillagot, dicsérem a régi mestereket s szapulom a mai világot, mely – már Mikszáth idején is így volt – bizony nem egy okos világ, s a képregénynek sehogy se kedvező. Ha kilencvenben nem hagyom el a pályát, hol tartanék most – tudásban, rutinban, elismertségben. Utóbbit hagyjuk: erről különösebb illúzióim már nincsenek. Az újat – a digitális táblát – már meg sem sikerült tanulnom: ha rajzolnék, alighanem ma sem szakadnék el a ceruza, a tus és a kartonpapír meghitt és megfoghatóan otthonos valóságától. Biztosat persze csak akkor tudnák mondani, ha újra megpróbálkoznék egy történet megrajzolásával. Ötlet lenne, már csak ambícióra lenne szükség, hogy nekiálljak a megvalósításnak. 2015 talán azt is meghozza majd…

2014. december 13., szombat

A Hunyadiak krónikája folytatódik - megjelent Bán Mór történelmi regénysorozatának hetedik kötete




Szülővárosom, Győr a hatvanas-hetvenes években izgalmas és kulturális szempontból vibráló hely volt: színházának és könyvtárának más helyütt már emléket állítottam. A kultúra harmadik fellegvára a multifunkciós „Loyd” volt, hivatalos nevén a Rába Városi Művelődési Központ, ahol klubfoglalkozásokat, nyelvtanfolyamokat szerveztek (én is itt kezdtem a német nyelvvel való ismerkedésemet úgy 1972-73 körül), de volt egy nagy színházterme is. E színházterem a rockkoncertek, komoly- és könnyűzenei műsorok mellett gyakran adott otthont író-olvasó találkozóknak is. Utóbbiak látogatottsága az előzőékkel vetekedett: a terem ugyanúgy megtelt, ha a Lord együttes zenélt, mint mikor Moldova György vagy más híres író találkozott rajongóival.



1969 egy csikorgó téli napján (akkor még volt hó és voltak telek) Hegedüs Géza volt a meghívott előadó. Az első könyvet, amit valaha kaptam (Erdőntúli veszedelem) és végig is olvastam, ő írta, ő szerettette meg velem a történelmi regényt. Addigra minden megjelent, ifjúságnak szóló munkáját olvastam, s mélységes megilletődöttséggel néztem, hallgattam őt. Végtelenül szellemes, jó humorú ember volt, jó előadó, aki értett a közönség szórakoztatásához. Mesélt életéről, munkáiról, a megpróbáltatásokról, amit sikerült túlélnie, a könyvről, amin éppen dolgozott… Aztán eljött a pillanat, s a moderátor (kedves kontyos fiatal hölgy, a korszellemnek megfelelő kurta szoknyácskában) a közönséghez fordult: „Tessék kérdezni az író úrtól!” S jövel néma csönd: méh szárnyának zümmögését se kint, se bent nem lehetett hallani. Majd  - végtelennek tűnő percek után - végre valaki feldugta kezét, és vékony hangon megkérdezte: „Tessék mondani, író bácsi, hogyan tetszik megírni a regényeket?” Talán mondanom sem kell: én voltam a (11 éves) kérdező. Hegedüs először megdicsért a bátorságomért, aztán a közönséggel együtt beavatott a munkamódszerébe: beszélt a könyvtározásról, az írást megelőző kutatásokról, a cselekmény felépítéséről a karakterek kidolgozásáról, s persze az írás folyamatáról is. Ittam szavait, de azért el kell áruljam, nem voltam maradéktalanul elégedett: ez mind szép, gondoltam magamban, de mi a titok – igazából mikor, hogyan, s főként miből születik meg a regény?  


Bár közben pár könyvet azért már írtam magam is, máig ezt a rejtélyt kutatom - s most, Bán János (írói nevén: Bán Mór) Hunyadi-sorozata hetedik kötetének bemutatóján, azt hiszem, végül-végre sikerült megértenem. Az eseménynek a Nyugati téri Alexandra Könyváruház pódiuma adott helyet, amely ezen az estén zsúfolásig megtelt: a régi, békebeli író-olvasó találkozók hangulatát idézte. A lépcsőfordulóban, sőt, a folyosón is álltak érdeklődök, az új kötetet szorongató, dedikálásra váló rajongók. Eljöttek a pályatársak, a történelmi regény kortárs mesterei, el a Gold Book kiadó igazgatója, s persze az olvasók: köztük olyan korú srácok is, mint jómagam is voltam a Hegedűssel való, sorsdöntő találkozás idején. Fazekas Attila, drága barátom hitvesemnek és nekem az első sorban tartott fenn helyet (szintén hitvesével együtt érkezett), talán, mert sejtette: szeretnék majd fényképezni is. Bán János neki régi alkotótársa, eddig utolsó közös munkájuk épp a Hunyadi képregény változata volt – a rajongók azóta sem adták fel a reményt, hogy a sorozat képregényes formában is folytatódni fog.  A beszélgetést a Hunyadi-könyvek szerkesztője, Békési József vezette. Biztos kézzel, mindig okosan kérdezve tartotta mederben az estet. Jó partnere volt ebben a szerző, Bán János is, aki nagyszerű előadó, ért a közönség elbűvöléséhez – közben azonban a találkozó alaptémájától sem távolodott el.


Ez a téma elsősorban persze a Hunyadi hetedik kötete, a várnai csata évét (1444) feldolgozó A félhold  tündöklése volt – kicsit tágabban pedig maga a történelmi regény. Bán János 1444-et Európa egyik legjelentősebb, sorsdöntő esztendejének tartja, amikor „még minden megfordulhatott volna” – arra, hogy ez miért nem történt meg, a sok szálon futó, sok helyszínen játszódó, s minden körülmények között történeti hitelességre törekvő regény adja meg a választ. Akit az írás műhelytitkai érdekeltek (mint például engem), sok kérdésére választ kaphatott. A félezer oldalas regényhez ezernyi jegyzet készült, a szerző minden részletet kidolgozott. A (GoogleMapson) bejárta a csaták helyszínét, rekonstruálta a korabeli terepviszonyokat, hajók, várak terveit-rajzait kutatta fel, még annak is utána járt, mi kerülhetett akkoriban a hősök asztalára. A gazdag jegyzetanyagnak persze csak egy része került felhasználásra (a szerkesztő, mint megtudtuk, nem igazán támogatta az informatív, de az olvasás lendületét megtörő lábjegyzetelés gyakorlatát), inkább az jelentett gondot, végül mi, hogyan épüljön be magába a történetbe. Maga az írás, mondta el Bán, már „jött magától”: tíz év előkészületei után csakugyan sikerült néhány hónapon belül befejeznie a regényt.


Amit a szerző és a kiadó eredetileg három részre tervezett – most tartunk hétnél, s Hunyadi János élettörténetének feldolgozásából hátra van még három kötet. Ahogy Bán Hunyadi János a múlt ködös homályába vesző korai éveitől a már jól dokumentált időszak felé halad, úgy nő a hitelesség iránti igény is: voltak napok, amelyek történéseit már óráról órára sikerült az írónak rekonstruálnia. Könyvtárnyi irodalmat nézett át – köztük olyan, egészen friss könyveket is, mint John Jefferson az 1438-1444 közötti háborúkat feldolgozó, igen jól dokumentált, magyarul még meg nem jelent monográfiája. A Hunyadi-rajongók kiterjedt kapcsolatai hálója segítette abban, hogy a könyv „nyelvileg” is hiteles legyen: Hunyadi seregében sok nyelven beszéltek, maga a törökverő hős is hat nyelven tudott harcosaihoz szólani – ez, hangsúlyozta Bán, azért lényeges körülmény, mert maga a török elleni vállalkozás is nemzetközi összefogás eredménye volt, a közös európai sors által meghatározott, együttes vállalkozás.


A történelmi regény az olvasási kultúrában betöltött szerepéről szólva Bán elismeréssel emlékezett meg a kiadó, a Gold Books bátorságáról. Mikor az első kötet elkészült, a kiadók értetlenül fogadták: a kétezres évek derekán egyszerűen nem volt szokás magyar történelmi regényt írni. Hagyományai sem nagyon voltak a műfajnak: 1990 után az addig virágzó ifjúsági történelmi regények folyama megszakadt. Ami „helyette” van, s roppant népszerű, az a kitalált, tipikusan középkori körülmények között játszódó fantasy – maga Bán is ebből az irányból érkezett, hisz mielőtt történelmi regényekre „adta a fejét”, az ország egyik legsikeresebb, legjobb fantasy- és sci-fi írójaként tartottuk őt számon. Békési József kiadói részről azt jegyezte meg, hogy ebben az időben kéziratok sem voltak: nem csak kiadni nem volt divat magyar történelmi regényt, de bizony írni sem.


A Hunyadival mindez megváltozott: a Gold Book felvállalta a kiadást, s néhány éven belül a helyzet gyökeresen megváltozott. A magyar történelmi regény ma újabb virágkorát éli – bár persze az olvasói igények a korábbi, romantikus, főképp a fiataloknak szóló alkotásokhoz képest sokat változtak. Csakúgy, mint a film esetében, emelte ki Bán: a hatvanas évek történelmi kalandfilmjeiben a főhős lobogó fehér ingben vágtatott a csatába, diadalmasan megvívta (vér sosem fröccsent), majd az utolsó jelenetben karjaiba zárta a hősnőt, forró csók, és jön a „Vége” felirat… A mai olvasó a történelmi regénytől ugyanúgy filmszerűséget vár el, de ez már kemény, realista, s mindenek fölött:  hiteles. Ez lehet a Hunyadi-sorozat igazi titka, ezért rajonganak érte a fiatal és élemedettebb korú olvasók. S még valami – ami válasz volt az engem 1969 óta foglalkoztató, nagy kérdésre is.


A pódiumbeszélgetés végét egy filmrészlet bemutatása jelentette. A 2012-ben készült nagy török történelmi filmeposzból, a Hódításból (Fetih 1453) Konstantinápoly ostromának egy jelentét néztük meg. Az élmény döbbenetes: a védők felsorakoznak a várfalon, velük szemben a végeláthatatlan sokaság, a sok százezer harcosból álló török sereg. A hosszú ideje tartó, eredménytelen ostromot a magyar ágyúépítő, Orbán mester (aki szerepel a Hunyadi hetedi kkötetében is) fordítja meg találmányával, a nyolc méteres, összeszerelhető részekből álló, hatalmas Basiliscussal: a gigászi ágyú rést üt a várfalon, s a diadalmas török seregek beveszik a várost… Hasonló látvány, mondja Bán, gyakran fogadta a magyar várakat védő seregeket is: az ő erejük korlátos volt, készleteik végesek, az ostromlók száma meg végtelen. De ezek az emberek, mondja, kiálltak a várfalra, vállalták a harcot. Néha győztek, s az oszmán sereg vert hadként kullogott el, sokszor alul maradtak – de vállalták a harcot. Nem a dicsőségért, nem az utókor hálájáért, hanem mert hazájukat szerető emberként így kellett tenniük.


A történelmi regény akkor és ott születik, ahol az író képes megragadni és ábrázolni ezt – Bán János pedig tudója  a titoknak, hogy hogyan lehet ezt megcsinálni. Mint regényíró, a nagy mesélők közé tartozik, aki mestere az írásnak, mindent tud a cselekményszerkesztésről, dialógusokról, az elbeszélés, leírás művészetéről. Szereti az írással járó „aprómunkát” is, munkamódszere becsületes, komoly kutatásokon alapul, s felületes korunkban már ez bizalmat ébreszt teljesítménye előtt. Emberként azonban Bán János – magyar, a szó legnemesebb értelmében. Magyar érzéseiben, értékeiben, hazája és hazája történetének szeretetében, akit az Isten – nyilván nem véletlenül – olyan tehetséggel áldott meg, ami révén ki is fejezheti ezt, s írásaival másokat is követésre ösztönöz. A nacionalizmustól távol áll – a nemzeti érzéshez, a nemzettudathoz közel. Nagyon közel. S mert ezt a különbséget én mindennél jobban értékelem, csak hódolni tudok emberi és írói teljesítménye előtt. Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe, Mester! Köszönjük - és várjuk a további történeteket.

2014. december 8., hétfő

Szexi lányok, gyönyörű asszonyok – Fazekas Attila és a női szépség képregényes ábrázolása




A magyar képregény mestereinek különös érzéke volt a női szépséghez. Ez persze nem megy különösebb csodaszámba, hisz azt, aki formákkal, arányokkal, ívekkel és vonalakkal dolgozik, a Jóisten általában megáldotta valami szépérzékkel, aki pedig már rajzolt szép nőt, azt is tudja, hogy ez mennyivel jobb mulatság, mint mondjuk bármi mást rajzolni, ami nem az. Zórád, Sebők, Korcsmáros számtalan esetben bizonyította ezt, s azért azt sem szabad elhallgatni, hogy közben maguk is nagy rajongói voltak annak a bizonyos szebbik nemnek.

Neglizsében szép nőt rajzolni nem nagy kunszt – Sebők Imre azonban értette a módját annak, hogy egy talpig felöltözött, anorákba bújtatott asszonyból is sugározzon az a bizonyos, mindent elemésztő vonzerő
Sebők buja, telt asszonyai, Korcsmáros légies, könnyed szépségei és Zórád kacéran erotikus nőalakjai 1948-49-ig állandó szereplői a magyar szróakoztató sajtónak, de az ötvenes években persze eltűntek a színről: s bár, mint arra más helyen rámutattam, Zórád még annak is megtalálta a módját, hogy az overallba-svájcisapkába bújtatott gyári munkáslányokat is szexi módon rajzolja meg, az 1957-ben megszülető magyar képregény első évtizedében igencsak illemtudó maradt.

A hatvanas évek végére nagyot változik a világ – idehaza is. Sok mindent szabad már, ami néhány éve még tiltva volt, s a képregény ki is használja ezt a frissen szerzett szabadságot. Bár még nem így hívják, de megszületik a felnőttképregény: egyik emlékezetes első darabja Kuczka Péter Négy békeszerető földlakója volt, amihez Zórád készített itt-ott merészen erotikus rajzokat.
A Füles kezdettől „bevállalt” egy kis diszkrét pikantériát, s mint ahogy a hatvanas években már a Ludas Matyi is, szívesen feszegette a korabeli hivatalos prüdéria határait. Pusztai Pál vagy Szűr-Szabó József szexi nőalakjai, Endrődi István dögös macái mellett valószínűleg Zórád asszonyaira-lányaira emlékszik vissza (szívesen) a korosabb olvasó. A Mester szerette az oroszlán bajuszát húzogatni, a hatvanas évek derekától egyre többször „villant”, fél- és egészaktokat, sokszor forró szerelmi jelenteket ábrázol – még Polevoj, a kiváló szovjet szerző partizántörténetébe, az Aranyba is képes egy patakban pucéran fürdőző najádot beleálmodni.

... aki egyébként az aktok rajzolásában mindig igazi örömet talált. Ez a rajza (74-75 körül kaptam tőle) a hatvanas évek derekán készült, azt a nőideált testesíti meg, amivel számtalan történetében is találkozhatott az olvasó.
Korcsmáros mester diszkrétebb, ő általában valami textillel még eltakarja a takarni valót, de egyik-másik kései alkotása (Az ezerkettedik éjszaka, Mikrotánia embert rabol stb.) kifejezetten pikánsra sikeredett: ahol pedig a történet úgy kívánta meg (mint a Hód-sorozat darabjainál), bizony ő sem fukarkodott a szerelmi jelenetekkel. Érdekes módon hármuk közül Sebők volt a legilledelmesebb, legvisszafogottabb: nagyon sok történetében nagyon sok szép nővel találkozhatunk, de legtöbbször talpig felöltözve: még a szex jelenetekben is ügyel arra, hogy amit takarni illik, az takarva legyen. Degesebb pillantású lányokat, asszonyokat viszont nálánál jobban nem rajzolt senki – már csak ezért indokolt lenne, hogy a Magyar Tutajosok Szövetsége poszt tőzeg örökös tagjának válassza meg.

Mikrotánia embert rabolt… Korcsmáros finom eleganciával és humorral ábrázolja a sikamlós témát, jelenetet: a történet hősének a csinos alien általi elcsábítását.
Mikor Fazekas Attila a hetvenes évek derekán színre lép, már sok mindent szabad – s a rajzolók bizony lelkesen élnek is a lehetőséggel. No persze ez is illemtudó keretek között megy végbe: az olyan merész, aktokban tobzódó történetekért, mint A négy békeszerető földlakó (NDK-beli kiadásában az ottani cenzorok csak bikini utólagos „rájuk adásával” engedték megjelenni e rajzokat), no meg persze a merész címlapokért Tiszai László, a Füles főszerkesztője sokszor állt a szőnyeg szélén. Ám a dolgozó tömegek követelték, hogy hétről hétre szembesülhessenek a meztelen valósággal - a „rendszer” pedig volt olyan bölcs, hogy pusztán a cekcuális illem jegyében nem kockáztatott egy újabb ötvenhatot. Meghagyta a népnek az aligbugyis lányokat, s inkább ő fordult félre, mikor (nyilván véletlenül) ez a bugyi is lecsusszant a munkaverseny fülledt izgalmában.

Fazekas a Népszavában megjelent csík-képregényeit új, filmszerű ábrázolásmód jellemezte. Nem a forgatókönyvek vagy a forgatókönyv-író változott (e történeteket szinte kivétel nélkül Cs. Horváth Tibor alkalmazta képregényre), hanem a grafikus alkotói módszere. Fazekas élt a rajzolók részére biztosított, nagy szabadsággal, változatos plánokban, újszerű technikával dolgozott. A szép és lengén öltözött hölgyek a kalandos történetek elengedhetetlen tartozékai voltak - mint az 1979-es Cirkusz a tengeren Katjája is.
Fazekas másként rajzolt szép nőket, mint a korabeli pályatársai, de méltó követőjüknek bizonyult. Miután már első képregényével „megjárta” a túlzásba vitt pucérkodással (ahhoz, hogy Az újvári kaland a Pajtásban megjelenhessen, fel kellett öltöztetnie a bajadérokat, s ez bizony komplett oldalak átrajzolásával járt), kezdetben óvatosan adagolta az erotikát: a Népszavában megjelenő csík-képregényei mindig az illem határain belül maradtak. Még ha a téma „ki is adta” volna a bátrabb ábrázolás lehetőségét (mint a szerelmi jelentekben egyébként bővelkedő Balassi-életrajz, az 1975-ös Sólyomszárnyon), akkor is visszafogottan ábrázolt. 

A Fáraó (1977) áttörést hozott Fazekas pályájában: ez volt a Fülesben megjelent első története.
A változást a Fáraó (1977) hozta meg, ahol a Mester a szinte minden lapon ad a fantáziának: ennyi meztelenkedést egy történetben addig a magyar képregény még nem látott. A következő évtizedben aztán Attila egyre bátrabb és bátrabb lesz – a 82-es Titkok bolygója (magában véve is iskolát teremtő stílusbravúr) erősen súrolja a határt, ameddig akkor az ábrázolás elmehet – s ha túl is lép rajta, a gazdag ornamentikával, art nouveaus ábrázolásmóddal még éppen elfogadhatóvá teszi.
 
A Titkok bolygója már a beérett, a műfajt magabiztosan uraló grafikus műve – ez sem szűkölködött erotikus jelentekben.
Néhány éven belül aztán mindez már nem számít, hisz a nyolcvanas évek végén már (majdnem) mindent szabad: 88-89-ben megjelennek az első magyar szexlapok, 1990-ben aztán minden gát átszakad. Fazekas Attila saját képregény-magazint indít: ez a Szexi, melyben igen bátor rajzok és igen szép lányok köszöntik az olvasót. S persze izgalmas kalandok, mert Fazekas az általa jól ismert balatoni nyarakat teszi meg története hátteréül. Amiben persze a főszerepet a szex kapja, s ezt bizony kezdetben lelkesen fogadják az ilyen típusú képregényes élményhez nem nagyon szokott olvasók. A műfajtól való elfordulás azonban már kezdetét veszi, az olvasók inkább a színes, képes magazinokat keresik, s a Szexi néhány szám után eltűnik a magyar sajtótörténelem útvesztőjében.

A Szexiben azt is szabad volt, amit a képregényt közlő újságokban még nem: forró jelenetek, fülledt éjszakák leplezetlen ábrázolása az épp rendszert váltó Magyarország hátterével
Az erotikus témák immár a „hivatalos” képregényes sajtóban sem számítnak tabunak. Kiss Feri és Fazekas 1990-ben készítik el Gyertyán Ervin (1925-2011) a szex elgépiesedését maró gúny tárgyává tevő A kiberneroszok tündöklése és bukása  című, eredetileg 1963-ban megjelent könyvének képregény változatát. Nem akármilyen teljesítmény volt ez, hisz maga a könyv elég középszerű, bonyolult cselekményét sikerül nehézkes nyelvezet mögé elrejteni. A főfoglalkozása szerint filmkritikus Gyertyán élő példája volt annak, hogy aki tud valamit, csinálja, aki nem, ír róla, vagy tanítja: sok könyvet összehozott a film művészetéről, de a filmszerű gondolkodást a saját írásaiban sosem sikerült megvalósítania. Annál kellemesebb meglepetés a képregény, ahol Feri biztos és könnyed kézzel vezeti a cselekményt, s azzá teszi, amivé eleve is tehető lett volna: kedves, malackodó csacskasággá.

Lady Di az ágyban – s mással, mint az angol trón (akkori) örökösével
A kilencvenes évek elején Fazekas rajzol néhány egészen merész képregényt: ezek a kor egyik kedvelt magazinjának, a Specinek hasábjain jelentek meg. Az egyik legnépszerűbb a Három testőr hm… erotikus képregény-változata (1992) volt, melynek forgatókönyvét a rejtélyes Paukovics Zsolt írta: róla nem sok mindent jegyeztek fel, neve kapcsán a magyar képregény Kiss Feri vezette annalesei sem adnak eligazítást. A történet malac, de jó és szórakoztató: mint műfaj-paródia és mint önálló alkotás egyaránt megállja a helyét. A következő években Fazekas számtalan szép és izgalmas nőalakot teremt: a Perseus sorozat űrcicái s az akciótörténetek kemény, dögös főszereplői mellett „élő” alakokat (Madonna, Diana hercegnő) is „kiábrázol”- s néha bizony elég izgalmas körülmények között, mint Lady Di-t a Kiss Feri forgatókönyve alapján készült Bársönytömlöcben (1998).

Az Egy éj Bagdadban képregény és műalkotás – bár nem szűkölködik szexjelenetekben, mindig a jó ízlés határain belül marad
Fazekas későbbi munkásságában is számos gyönyörű nővel találkozunk: az 1999-ben megjelent Egy éj Bagdadban (talán Attila egyik legszebben megrajzolt, méltatlanul elfelejtett története) visszafogottan, ízléssel és eleganciával dolgozza fel az alapvetően pikáns, kikapós asszonykák kalandjaiban bővelkedő cselekményt (a történetet Kiss Fery szíves tájékoztatása szerint a Füles akkori főszerkesztője Bodansky György írta), annyit és úgy mutat, amennyi az elbeszéléshez, a történet hangulatának érzékeltetéséhez feltétlenül szükségszerű. S mind a mai napig ez jellemzi Attila későbbi munkáit is – kivételt talán csak egy esetben tett, az újabb magyar képregény egyik csúcsteljesítménye, a Gemini jelentés elkészítése során.

A Gemini jelentés izgalmas, misztikus történet és kíméletlen látlelet a rendszerváltás utáni idők újkapitalista, hedonista élvezeteket hajszoló Magyarországáról.
Korcsmáros Péter története a cselekménynél fogva az ősmagyar, misztikus hagyomány háttere előtt játszódó izgalmas és több szálon futó akciótörténet – Bayer Antal alkalmazta képregényre. Az egész mű nem sorozatban, hanem önálló kötetben jelent meg, egy része pedig színes formában is napvilágot látott – mindkét változat élvezetes, s már csak a történet miatt is méltó az olvasók figyelmére. Igazi élménnyé azonban Fazekas rajzai teszik, hisz a Mester ezt a történetet nagyon „odatette”: a valódi helyszíneken játszódó történet minden ízében hiteles, a rajzok kidolgozottak, pontosak, s ahol a cselekmény úgy kívánja, nem fukarkodnak a forró jelenetekben sem. E jelenetek némelyike bizony túlságosan forróra sikeredett – a régi Szexi-napok hangulatát idézve…

Attila egyik legizgalmasabb asszonya, a Mohács kommandó Rékája már egy új, kemény nőideál megtestesítője: az önálló, bátor, dönteni tudó és elvei mellett végsőkig kitartó nőé
2014-re Fazekas Attila, Magyarország első számú képregény rajzolója, a klasszikus iskola utolsó nagy alakja, a történelmi képregény avatott mestere megbízás nélkül maradt. Kicsiben ugyan, de szégyene ez a mai Magyarországnak, mint a letolt gatyával, koronával a fején poénkodó senkiföldi igric, a mindent magával sodró kormányzati lopás, a szegényedő ország és a pofátlanul gazdagodó politikai elit, a felébredt pártállami gőg és senkinek sem kellő, de milliárdokat felemésztő stadionok. Keserű iróniával azt is mondhatnánk: áldott állapot ez Fazekasnak, hisz nem kötik már a forgatókönyvek: végre azt rajzol, amit akar, amit igazán szeret. Bizonyos szempontból így is van: a Botond 21.-ik számában „indult” mindkét képregény ilyen – történelmi téma. Szép lányokban, asszonyokban nem bővelkedik – de egyszer talán visszatérnek majd ők is a rajzasztalára. A férfi sorsa, a Csárdáskirálynő örökbecsű szavaival, a nő, akit kiválaszt: Fazekas pályája kezdetén a képregény szép nőit, asszonyait választotta. Most már nem kéne tőlük elfordulni, drága Mester!

… Isten hozott a XXI. században, baby!

2014. december 2., kedd

Büszke Botond megdöngeti a közöny kapuját – Három történelmi képregény Fazekas Attila magazinjának új számában



A december 6.-i Hungarocomixra időzítve az idén huszonegyedik alkalommal jelenik meg Fazekas Attila képregény magazinja, a Botond. Örülnénk persze, ha nem kellene mindig egy kerek esztendőt várni az új lapszámra – de a kiadvány (mint a mai képregény piacon oly sok másik) én- és önfinanszírozású: egyrészt a szerző magánkiadásában jelenik meg, másrészt az alkotó-kiadó új megjelenésre csak akkor gondolhat, ha már megtérült az előző befektetése. Az első tíz szám leginkább Attila legnépszerűbb, leghíresebb tudományos-fantasztikus képregényeinek (Űrkalózok fogságában, Csillagok háborúja, Terminátor, Perseus kapitány…) újraközlésével jelentkezett: ezek később önálló sorozatot kaptak (Sci-fi klasszikusok képregényen), melynek utolsó füzete (A Mohács kommandó) tavaly jelent meg.

 
Gazdagon kidolgozott hátterek, szép kompozíciók, harsogó meditterrán kékség – az ókor hangulata kel életre Fazekas rajzain
A kilencedik számtól a Botond – kimondatlanul is - a magyar történelmi képregény magazinjává vált: minden évben múltunk valamely jeles eseményének, korszakának emléket állító irodalmi alkotások képregény-változatával találkozhattak a lap olvasói. Van miből válogatni: Fazekas gazdag munkásságának közel negyedét teszik ki az ilyen tárgyú alkotások. Bár az idei Botondból sem hiányzik a magyar témájú képregény, a „fő” történet az ókorban játszódik - Móra Ferenc Aranykoporsója harminc évvel ezelőtti első megjelenése után most ismét napvilágot lát. A nyomdai előkészítést – szokás szerint - Kroboth Jenő, yuyu végezte el – a borító színes címlapja (Attila rajzának felhasználásával) két kiváló képregény-rajzoló, Sváb József és Téjlor munkája.

A történet főszereplői: Quintipor, a császár fia és Titanilla, az ifjú nobilissima
A történet 1984-ben, a Füles akkori első húsz számában jelent meg. Móra 1932-es regényéből Cs. Horváth Tibor írt egy egészen kiváló forgatókönyvet, mely rendesen hagyta „hömpölyögni” a cselekményt, az alkotói pályája első szakaszának zenitjén járó, beérett művészetű, minden tekintetben professzionális alkotóvá vált Fazekas pedig nagyon szép, nagyon látványos, a megszokott három képsávos ábrázolás határait már feszegető, korhű „szuperprodukciót” rajzolt meg. Az ábrázolás megközelítése – valószínűleg tudatosan – filmszerű: izgalmasan váltakozó plánok, „kameraszögek”, nagy részletességgel megrajzolt hátterek adják a hitelesség élményét.

Móra regénye a nagy keresztényüldözések korában játszódik
A történetet magát dicsérni pedig felesleges: Móra Ferenc, a „soktudományú ember” megírta – s jól írta meg. A forgatókönyv nem szakad el az eredeti cselekménytől, bár Cs. Horváth szükségszerűen nagyon sokszor tömörít. Elsősorban a szereplőket hagyja beszélni, az átkötések, a szöveges narráció inkább a hangulatokat érzékelteti, s (ha szükséges) azt a „mögöttes” eseménysort világítja meg, amelyben az olvasó „belép”, s ahol a történet szereplőivel találkozik. A változatos helyszíneken játszódó történet kontúros, lendületes vonalakkal kihúzott rajzai mögött harsog a mediterrán kék, az épületek, a belső terek gazdagon díszítettek, a térábrázolás minden képkockán hibátlan. A hajviseletek, ruhák, ékszerek, fegyverek stb. a Fazekastól megszokott pontossággal jelennek meg - alapos kutatások eredményét tükrözik.

A Dózsa György nyitóoldalához Attila rajzolt főcímet is készített
Nem csak szép, de értékes alkotás tehát az Aranykoporsó képregény-változata. Annál sajnálatosabb, hogy a könyv más adaptációitól – színmű, opera készült belőle – eltérően ezt nem nagyon tartják számon. Biztos örvendetes, hogy ma már rovásírással készült változata is elérhető, de alighanem azok a nebulók, akik évről évre kötelező olvasmányként találkoznak a művel, e gazdagon illusztrált, látványos változatnak jobban örülnének, s talán több hasznukra is lenne iskolai tanulmányaik során. A Botond mostani számába a negyven oldalas történet kétharmada fért csak bele – az, hogy a két főszereplő fiatal szerelme beteljesedik-e, csak a folytatásból tudják majd meg az olvasók.

Történelmi alakok…
Mint ahogy a Botond 21. számában indult másik két képregény esetében is... Mindkettő megalkotására egy-egy évforduló ösztönözte az alkotót: a Dózsa György esetében a nevéhez kötött parasztfelkelés fél évezredes, A nagy háború esetében pedig kitörésének centenáriumi évfordulója. Eltérő hangulatú, megközelítésű alkotások ezek – az alkotó személye, Fazekas a történelmi témák iránti érdeklődése kapcsolja össze őket. A Botond olvasóinak először talán fel sem tűnik majd, hogy az Aranykoporsó és az új történetek megalkotása óta eltelt három évtized – a rajzok stílusa, hangulata ugyanis mit sem változott. A Dózsa kicsit bátrabban, szabdalt oldalkompozíciókban, látványos csatalejelentekkel lép elénk – A nagy háború fegyelmezett képkockákba szorítva, a Népszava csík-képregényeinek hangulatát felidézve. Az utóbbi különlegességét a képi hitelesség igen magas fokára való törekvés adja: a művész a történelmi események szereplői saját arcukkal, gondosan megrajzolt portrékkal kelti életre.

…és szavak, melyek történelmet írtak.
Hogy lesz-e folytatás, nem kétséges – a kérdés az, hogy milyen formában, s mikor. Botond, a kis termetű, de büszke magyar nem adja fel: évről-évre feltűnik Bizánc kapuja előtt, hogy bárdjával rést üssön az érdektelenség, a klasszikus magyar képregény hagyományaitól elfordult közöny erős kapuján. S előbb-utóbb ez a kapu engedni fog neki…


A képregény megvásárolható a december 6.-i Hungarocomix-on, a Roham Bárban,  vagy 1500 forintos áron itt megrendelhető közvetlenül a szerkesztőségtől.