Zórád Ernő a nyolcvanas
évek elején felhagyott a képregény-készítéssel. A Mester – bármennyire
is hangoztatta ennek ellenkezőjét -
szeretett képregényt csinálni: ezt leginkább az mutatta, hogy akkor is
minőséget nyújtott, tudása legjavát vitte a rajzokba, amikor már rutinból is
dolgozhatott volna. A képregény, a hatalmas zórádi életmű, aminek újraközlési
jogát a nyolcvanas évek derekán a lapkiadó „en gros”, mázsára vette
(igen jó pénzért) meg később is jó jövedelmet biztosított, illusztrált is
szorgalmasan, s persze a Tabán-képekből, kiadványokból is volt bevétele
rendesen. Nem igazán motiválta tehát semmi ara, hogy újabb képregényt készítsen
– egészen 1995-ig, amikor Kiss Ferenc máig rejtélyes körülmények között
rávette utolsó története elkészítésére.
Zórád rajzolt már Erich
Kästner regényéből képregényt: ez volt a Pajtásban 1970-ben futott, a
kollázs-technika erőteljes alkalmazásával kitűnő Emil és a detektívek. Szépíthetném,
de az az igazság: mi, fiatal olvasók nem szerettük az Emilt... Előtte,
utána „hagyományos” kalandos történetek jelentek meg a lapban, az Emil… ezekhez
képest nem keltett túlzott izgalmat és szokatlan képi világával sem nagyon
tudtunk mit kezdeni. Témáját tekintve a történet a gyerekeknek szólt, de – s
ezt a Mester csakugyan eltarifálta kicsit – a kollázs képeinek finom kulturális
utalásaihoz a mi korosztályunknak nem volt kapaszkodója. Igaz, a felnőtteknek
sem lett volna túl sok…
Az Eltűnt miniatűr eredeti, német
kiadása 1935-ben látott napvilágot. A következő évben Rejtő Jenő fordításával
a magyar olvasók is kézhez vehették. 1957-ben a Vidám Könyvek sorozatában
ezt a fordítást jelentette meg a Magvető Kiadó. Ahogy akkoriban szokásos
volt, a kicsi, zsebbe csúsztatható, olcsó papírra nyomott, s csak pár forintba
kerülő kötethez számos illusztráció készült – ezek elkészítésére Würtz Ádámot
kérték fel. Würtz épp 30 éves, a főiskoláról csak néhány éve „szabadult” ifjú
illusztrátor ebben az évben kapja első Munkácsy-díját. A kor egyik
legsokoldalúbb, legtermékenyebb rajzolója. Mestere a hangulatoknak, az ember-
és miliő-ábrázolásnak – mindezt a nyomdatechnika lehetőségeinek keretei között,
„egyszerű” tusrajzokal, ha úgy tetszik, a szükség által korlátozott művészi
eszköztárral.
Ami, az igazat megvallva, nem
sokban különbözött attól, amit akkor a többi, sokat foglalkoztatott könyv- és
sajtóillusztrátor, így Zórád Ernő is használt. E rajzokat szerzőségük
szempontjából sem mindig könnyű megkülönböztetni egymástól: Würtz
Kästner-illusztrációinak némelyikét akár a Mester is rajzolhatta volna. Ő talán
bátrabban nyúl a nagyobb, egy tónusú, fekete felületekhez (mint ahogy
számos ekkoriban készült könyvillusztrációjában, pl. az 1959-ben, a Szépirodalmi
Kiadó Olcsó Könyvek sorozatában Capek műveiből készült Betörők,
bírák bűvészek és társaik c. válogatás esetében tette), de alighanem alapvetően
ugyanezt a skicc-szerű, finom vonalú, szatirikus ábrázolásmódot választja. Nagy helyszín- és korhűségre Würtz nem törekedett: az
öltözködéssel, hátterekkel, használati tárgyakkal azonban szépen érzékeltette a
harmincas évek hangulatát – figurái pedig telitalálatok.
Kiss Feri a regényből írt egy
nagyon jó, annak irodalmi értékeit, szellemességét, kedves nyelvezetét megőrző
forgatókönyvet, Zórád pedig ebből rajzolt egy hatvan éves alkotói pálya alatt
felhalmozott, mérhetetlen szakmai tudásról tanúskodó képregényt. Ő, aki hajdan
fegyelmezett sajtóillusztrátorként azt a felületet rajzolta „be”
(milliméterre!), amit a művészeti szerkesztő neki kijelölt, aki képregényes
pályája első negyedszázadában alázattal rendelte képzelőerejét a képkockák és
képsávok hatalma alá, most rajzaival a forma szabadságának diadalát hirdeti.
Nincs két egyformára tervezett oldal, minden rajz érzékeny pontossággal,
tökéletes arányokkal komponált, mind hangulatos, s ami talán fel sem tűnik a
Nyájas Olvasónak: pontos, korhű, egy régmúlt valóság művészi rekonstrukciója. A
tusrajzokat szürke tónussal emeli ki: nem lavírozott technika ez (azt nem
„bírná el” a Füles technikai kivitele), inkább a kompozícióhoz használt nyomatékosító elem.
Az alakok: őstípusok és e
történethez kreált, egyedi figurák keverékei. A főszereplő nem „csak” német,
bajor ő, nem kicsit nagyon: nem csak úgy öltözik, de úgy is viselkedik, mozog,
tölti be a teret. Busch kisasszony szőkeségében igazi német, nem zórádi
szépség, hanem maga a visszafogott polgárlány, damsel in distress,
jobban mondva: ein Fräulein in Nöten. S a többi figura… A
mellékszereplők tömkelege, a gonoszok és settenkedők, a gyenge jellemek, s a
saját lábukban esendők. A harmincas évek a Führer előtti Németországának
sajátos, multikulti alvilága, távoli rokonai Heltai Párizsba vetődött
balkáni figuráinak, a Capek által megénekelt jasszoknak, de még valahol Rejtő
halhatatlan kalandorainak is. Mindez szépen megrajzolt, kidolgozott hátterek
előtt, ahol a Mester még a közlekedési eszközök ábrázolásában sem tér el a
korhű hitelesség követelményeitől.
A könyvillusztráció és a
képregény vizuális műfajok, funkciójuk, eszköztáruk, céljuk azonban más.
Kiragadott példáinkkal ezt szerettük volna érzékeltetni – őszinte tisztelettel
mindkét rajzoló, mindkét művész teljesítménye előtt. Zórád Ernő 1995 után már
nem készített több képregényt – e húsz éves történetet tehát a „szakmától” való
búcsújának is tekinthetjük. Nem állítom, hogy ezzel ért képregény-rajzolói
pályája csúcsára, de ami a képpel megjeleníthető vizuális élményt illeti,
nehezen felülmúlhatót alkotott. Ezt meghaladni nem, legfeljebb lesajnálni
lehet: értékéből persze mit sem von le, hogy a mai kritika szerint már ez (is)
reménytelenül old school, régi világbeli – s nem modern. Nem az,
csakugyan nem az. Ez már magas művészet, olyan grafika, mely kívül áll téren és időn. A
művészi magyar képregény – akárcsak a monda szerint Merlin, a varázsló –
sziklába dermedve várja, hogy elmúljon az átok, a kényszerű modernitás ideje.
Csodákat fogunk látni, ha egyszer végre kiszabadul.
