2015. november 22., vasárnap

Az ördög, a részletekben – ahogy A szív parancsára (újjá)született




A jövő évi megjelenésre tervezett jubileumi albumom dísze-virága minden kétséget kizáróan A szív parancsára című képregény lesz. Ennek keletkezés-történetét másutt már elmeséltem, sőt: miután minden munkafázis minden oldaláról rendelkezésemre állt eredeti vagy legalább fénymásolat, albumba is tudtam rendezni a képeket. Mi több, egy rövid videofilmet is tudtam készíteni róla, mely „mozgásban” mutatta be a mű születését. Az egész tálalás – tudatosan – azt kívánta sugallni, mi több: bizonyítékokkal alátámasztani, hogy nem csak lelkes, de igen ügyes másolója is voltam a Mester, Zórád Ernő lapjainak – lám, vonalról vonalra sikerült a történetet „lekoppintanom”. Így, utólag, pirulva vallom be: nagyobbat nem is tudtam volna füllenteni.

 

Amikor Barkovits István kitalálta, hogy a polgárháborús évfordulóra a felesége által a Pajtásnak 1961-ben írt történetet veszi elő, s a szerkesztőség megkeresésére Zórád tájékoztatta őt, hogy bizony az eredeti rajzok már nincsenek meg, az Igaz Szó főszerkesztője katonaemberként nem a lehetetlent, hanem a megoldani való problémát látta. Elszalajtott valakit a Széchenyi Könyvtárba, s a szerkesztőség számára a Pajtás ott őrzött, eredeti példányairól A/4-es fénymásolatot készíttetett. Ezekből kaptam egyet a mintaoldalhoz, amit kétszeres nagyításban készítettem el: jó nagy lepedő lett belőle. Csak 2012-ben derült ki, mikor Kiss Feritől megkaptam a Pajtásban megjelent oldalakról készült szkennelt képeket, hogy a lapokat piros kísérő-színnel nyomtatták: munka közben én bizony mindent szürkében, sokszor a tónus alatti vonalakat is elfedő szürkében láttam.


Az alapvetően megoldandó probléma kettős természetű volt. Az egyik: az A/4-es másolatokat ésszerű tükörméretre nagyítva kellett átrajzolni – ez végül (a Mesterrel egyeztetve) az eredeti másfélszerese lett. Minden kockát, minden rajzot át kellett tehát méretezni, meg kellett nagyobbítani. A másik gondot az eltakart, felismerhetetlen vonalak jelentették, no meg az, hogy A szív parancsára a Mester „szálkázó” korszakában (az ötvenes évek végén-hatvanas évek elején rajzolt így) tartozott: nem csak kontúrokat, kiemeléseket használt, de – a tónusok érzékeltetésére – rengeteg vonalkát is. Amit aztán a sok szürke paca alatt vagy megtaláltam, vagy nem. Sokszor kínlódtam azon, hogy kitaláljam, mit is akart a Mester ábrázolni, mi mihez tartozik – általában hosszas töprenkedés után eltaláltam, néha azonban nem.


Az, hogy a munka egyáltalán sikerülhetett, nagyrészt annak volt köszönhető, hogy 1973-tól nagyon sokszor láttam Zórádot rajzolni. Megfigyelhettem, ahogy „felteszi” egy-egy képkocka kompozíciós alapvonalait, majd a kidolgozás alapjául szolgáló vázlatát. Nem dolgozott ki minden részletet ceruzában, csak érzékeltette, hol, milyen kiemeléssel, nyomatékkal, képi megoldással kell majd élnie. Az arcokkal, kezekkel, „finom”, részletgazdagságot követelő elemekkel kezdte – fantasztikus türelme volt az ezekkel való bajmolódáshoz. Itt, ekkor is rajzolt, azaz a munkát nem csak a ceruzás vonalak tollal való áthúzására korlátozta. Ekkor dolgozta ki részleteiben az alakokat, pontosan, biztos vonalakkal, s ahol kellett: nagyon-nagyon vékonyan. Aztán jött az ecset, a vastag kihúzótoll, s miután már a lap „leszáradt”, ahol meg az kellett, a lavírozás. 


Nagyrészt én is így csináltam – de persze kevésbé pontosan, magabiztosan. Kezdetben sok lapot téptem el azon görcsölve, hogy a munkám nem hasonlít ELÉGGÉ a Mester rajzára – az eléggé persze itt a „tökéletes kópiát” jelentette volna. Ilyet pedig „előállítani” már csak a fénymásolat „láthatósági problémái” miatt sem sikerülhetett – s persze nem voltak a legtökéletesebb a rendelkezésemre álló eszközök sem. Én a műszaki rajzolók által is használt 0,1-es csőtollal „finom vonalaztam”, 0,3-0,5-össel kontúroztam, s persze használtam ecseteket is. A végeredmény is – bár elsőre a rajzok talán azonosnak látszanak – egy minden szempontból, minden vonalában eltérő munka lett. Valami MINDIG megváltozott: ha másutt nem, a kihúzásnál, amikor a rajz a végleges formáját kapta – sokszor azonban már a ceruzás vázlatok elkészítése során.



Zórád nem csak, hogy nem vette zokon ezeket az eltéréseket, hanem kifejezetten örült nekik. Amikor végigbogarászta a ceruzarajzokat, persze azonnal kiszúrta a nagyításból eredő esetleges torzulásokat (nem volt sok) – ezeket finom vonalakkal kiigazította. A kihúzásba azonban már gyakorlatilag nem nyúlt bele, csak sokat morgott: „Kevesebb több lett volna… Hm… Ezt bizony alaposan sikerült elrontani… Ez mi, hurkatöltő? Ja, hogy puska… Csak ne akarjanak lőni vele...” Összességében azonban elégedett volt a végtermékkel. S persze én is: bebizonyítottam a Mesternek, a főszerkesztőmnek, elsősorban azért magamnak, hogy meg tudom csinálni. Innen már elérhető távolságba került, hogy egyszer talán jó saját képregényeket is rajzolok. Nem Zórádot szolgain másolva, de Zórád szellemében készült tehát A szív parancsára. Így, utólag, ennyi év távlatából látom, s látom be, hogy tényleg jó volt, s jó csak ezért lehetett. A dicsőség pedig nem engem: csakis a Mestert illeti.