2015. december 11., péntek

„Nem színész volt, hanem fiatal isten” – Jean Marais-ra emlékezve




Artúr névre hallgató unokám a minap nem hallgatott a nevére: mikor Artúrnak szólítottam, toppantott egy nagyot, s mint Vanek úr a légióban az ágyát rosszul bevető Würfli úrnak, kicsit ingerülten, de fojtott türelemmel elmagyarázta: őt bizony nem Artúrnak hívják, hanem Rhos-dash-nak. Vagy legalábbis valami hasonlónak: miután négy-öt élő (a Youtube-on például a minap oroszul nézett valami sorozatot, angolul-németül gyakran mesélünk neki, a bölcsiben olasz dalocskákat is énekeltek, s az egyik nagynéninek hála, már nem idegen tőle a francia sem) és három-négy holt nyelv (apja latinos, anyja ószövetségi teológus, apai nagymája meg ógörögös) közegében él, a kifejezés lényegében bármely nyelvből származhatott volna. Ahogy az egy hároméves kisfiúnál, akinek kedvenc állata a sumér mitológia sárkánya, Mushushu, ez egyébként teljesen természetes is…


Hosszas magyarázás után értettem meg, hogy kivételesen magyarul beszélt: Rhos-dash valójában Rozsdás, a Disney-féle Repcsik főhőse, akinek kalandjait aztán, hogy kulturális hátrányomat behozzam, a Nagyival együtt nyomban meg kellett tekintenünk. A különben aranyos mese (egy permetezőgépről szól, aki megnyeri a munkaversenyt, pardon: a repülők gyorsasági, akrobatikus bajnokságát) számos tanulságot hordozott – mindenekelőtt azt, hogy a mi gyerekkorunk óta bizony nagyot változott a világ. Mások a hősök, mások a történetek, s nagyon más azok ábrázolása – még jó, hogy a és a Rossz konfliktusa örök, csakúgy, mint az a mítosz, hogy a nagy teljesítmények nagy jutalmakkal állnak majd párhuzamban. Így tiszta szívvel szurkolhattunk Rozsdásért, aki, mily meglepő, meg is nyerte azt a bizonyos repülőversenyt.


A mi gyermekkorunkban (itt és most az ötvenes években született generációról beszélek) még mások voltak a rajzfilmhősök. A tévében nem csak a szocialista tábor „cartoonjai” jutottak el hozzánk (bár azok között is számtalan, nagyszerű alkotás volt: Lolkát és Bolkát, Rumcájszot, a Kis Vakondot, a No megállj csak… Farkasát rajongva szerettük), de sok amerikai produkció is: a Turpi úrfi kalandjai, a Foxi Maxi, a Frédi és Béni, Maci Laci, hogy csak a legkedvesebbeket említsem. Kicsit később, a moziban meg számtalan jobbnál jobb francia és olasz kalandfilmmel találkoztunk – az amerikaiak közül részben politikai, részben anyagi okokból csak alig néhány jutott el hozzánk. Imádtuk Guiliano Gemma (1938-2013) kosztümös filmjeit és westernjeit, úgy általában az olasz kalandfilmeket, s persze mindent, ami „testőrös”, mindent, ami francia. A francia filmek megkoronázott királya pedig az ötvenes-hatvanas években Jean Marais volt. 


1913. december 11-én, ma 102 éve született Cherbourgban. Szép kort ért meg: 85 éves korában, 1998 novemberében hunyt el. 1937-ben aztán találkozott Jean Cocteau-val, a francia kulturális élet egyik meghatározó alakjával – kapcsolatuk Cocteau 1963-ban bekövetkezett haláláig tartott, s az ifjút nemzetközi hírű színésszé, a francia filmművészet egyik oszlopává tette. Nagyon sok filmben szerepelt – 1948 (A királyasszony lovagja) és 1967 (Hét katona meg egy lány) között igen kalandfilm sztárja volt. Mindig valamilyen romantikus hőst alakított, akinek karjában elolvadtak a nők, aki remekül bánt a karddal, fantasztikusan lovagolt, kaszkadőr nélkül, maga csinálta meg a legveszélyesebb jelenteket is. Nem színész volt ő, hanem fiatal isten, mondta róla Simone de Beauvoir, egész generációja nevében szólva. A Monte Cristo grófja, a Púpos, a Fracasse kapitány, a Vasálarcos, a Fantomas a magyar mozikban hatalmas sikert jelentett.


Mint ahogy az 1960-ban készült A kapitány is, melyben a nagyszerű Bourvil volt a partnere  - ezt, Marais többi filmjéhez hasonlóan ma is rendszeresen műsorára tűzi valamelyik hazai televíziós csatorna. Tudomásom szerint az ebből a filmből készült képregény volt (egy Astreixes cameotól elteintve) Marais egyetlen „rajzos” szereplése. A Hunebelle-filmből készült feldolgozás első része a Pilote magazin 37. számában, 1960. július hetedikén jelent meg - a rajzokat Claude Pascal (1931-1993) készítette. Jean Marais emlékét születése napján az e történetből vett néhány lappal idézzük fel.