2016. január 15., péntek

Újranyomva... - egy induló magazin laptervének margójára




Néha csakugyan furcsa az ember az időhöz való viszonya. 58. évembe lépve, rég megőszült nagyapaként néha elmerengek azon, mivel, hogyan telt el ez a közel hat évtized. Zömiben békében, nyugalomban és jólétben, s hogy ez mennyire nagy dolog, mint a fizikában, egy gondolatkísérlettel igazolni is tudom. Ha – tegyük fel – százkét éve, 1914-ben születtem volna, egy háborúban álló világba cseperedtem volna bele, tizenévesként telibe kaptuk volna a nagy gazdasági világválságot, harmincasként meg, már biztosan családot alapítva, a második világháborút. Ha – tegyük fel megint - egyben megjöttem volna az orosz frontról (esetleg a hadifogságból) épp időben érkeztem volna ahhoz, hogy kellően kiélvezzem a Rákosi pajtás által megteremtett földi paradicsom örömeit. 56-ban nyilván én is szakállt növesztek, és/vagy fegyvert ragadok (örök ellenálló lévén, a kettő közül valamelyiket biztosan), s komolyabb csínytevések bizonyíthatóságának hiányában 1962 körül akár már szabadlábon ünnepelhettem volna 48. születésnapomat…

Szülővárosom, Győr történelmi városközpontja, a hatvanas évek derekán… Középen a Karmelita-templom. Forrás: a Régi Győr csoport Facebook-oldala
Ezzel szemben gyermekkorom békés nyugalomban telt: iskolába jártam és hittanra, szakkörökre és edzésekre, színházba és a szentmisére, könyvtárakba s (ha nem volt ürügy, amivel kimenthettem magam) meccsre. A háborúhoz legközelebb 68-ban kerültünk, mikor atyám, tartalékos páncélos tisztként részt vett a Varsói Szerződés által szponzorált, egy szomszédos országba való bevonulással egybe kötött alaki gyakorlaton. Biztos kommunizmus volt, meg diktatúra, de ezt nem nagyon lehetett érzékelni: volt az életnek egy szabott rendje, mely mindennapjainkat meghatározta, s az ember idővel megtanulta, hogy ha közvetlen módon nem konfrontálódik a politikával, meglehetős szabadságban élhet. Nagy vallásüldözésekre sem emlékezem: én 1965-ben voltam elsőáldozó, pár évvel később bérmálkoztam, mélyen hívő nagynénémet kísérve hetente koptattam a győri Karmelita templom padjait. Persze aki karriert, pláne pártkarriert akart csinálni, annak ez annyira nem volt ajánlatos, de hát valamit valamiért… 1990 körül szenvedő képet vágva aztán ők is megérkeztek, s hogy, hogy nem, rögtön vezető szerepeket is szereztek a gyülekezetekben, egyházközségekben.

Mint a legtöbb általános iskolában, a győri Ságváriban is meg lehetett rendelni a Pajtás újságot, amit aztán hetente az osztálytermekbe kaptunk. A lap 1969. évi 2. számában találkoztam először képregénnyel: Pif kalandjai éppúgy lenyűgöztek, mint a – nem éppen kisiskolásoknak való – kémelhárítós történet,  A B 26-os ügynök. A rajzolónak furcsa, szokatlan neve volt, egy darabig betűzgetni kellett, mire sikerült megjegyezni: Z-ó-r-á-d E-r-n-ő…
Győr a hatvanas években kultúrváros volt – száz éve is az volt, ma is az. Volt színháza, számos mozija, kiváló könyvtári hálózata és remek iskolái, nagyszerű tanárokkal. Általános iskolásként a Szabolcska utcai Ságváriba jártam – nagy örömmel csatlakoztam tavaly a Facebookon a suli volt hallgatóinak csoportjához. Itt, az iskolában előfizethető Pajtáson keresztül találkoztam először a képregénnyel úgy 1968-69 körül. Egy évvel később vált szokásommá a Füles és a Magyar Ifjúság képregényeinek heti olvasása, szüleim, nagyanyám és népes családunk más jótét tagjai nagyvonalúságának hála, rövidesen hetente megvehettem a Pif magazint is. Gimnazista a Kazinczyban voltam: angol tagozatra jelentkeztem, kémiára vettek fel, engem azonban elsősorban a rajz, közelebbről a képregény rajzolása érdekelt. Egy napon – ahogy arról már másutt beszámoltam - vettem a bátorságot, és hosszú levelet írtam Zórád Ernőnek, 1973 végén személyesen is felkereshettem őt, 1974 elejétől pedig egy új, céltudatos, a „pályára” való rákészülést a központba állító szakasza kezdődött az életemnek.

1969 végén aztán kezembe került az első Füles is… A négy békeszerető földlakó utolsó folytatásánál kapcsolódtam be a történetbe: közel három évtizeddel később sikerült a hiányzó előzményeket is megszerezni. Rendszeresen 1970-től vásároltam a lapot.
Mint ahogy a hetvenes évek elejével a magyar képregénynek is… A műfaj – ne szépítsük – a kádári hatalomátvétellel, 1956 végén született meg, a konszolidáció évei alatt nyert a sajtóban elfogadottságot, a hatvanas évek derekától pedig valódi virágzásnak indult. Mindez persze ellenőrzött körülmények között, s ahogy ma mondanánk, egy viszonylag zárt kör bizniszeként zajlott. Bizonytalan, nyugati eredetű műfajként a politika nyilván nem rajongott érte, de eltűrte, sőt, annyiban támogatta is, hogy egyre több újságba „engedte be”: a Füles, a Pajtás, a Tábortűz mellett idővel a Képes Nyelvmester, a Lobogó, a Népszava, a Képes Újság is közölt „komoly”, képregényeket, a karikaturisták által készített stripek pedig már 61-62 körül a Népszabadságban is napvilágot láttak. Mindennek ára volt – mint az úriasszony, aki csak akkor kedveli a vadembereket, ha jól öltözöttek, a hatalom is elsősorban az olyan képregényt preferálta, mely nevelve szórakoztatott: a kor jellemző zsánere így lett az adaptációs képregény.

1969-ben egy balatoni nyaraláson kaptam kölcsön az első Magyar Ifjúságot. Örültem, hogy ebben is Zórád rajzaival találkoztam, s hétről hétre lelkesen olvastam Blood kapitány kalandjait
Ezt a kérdést – csakúgy, mint a műfajt megteremtő Cs. Horváth Tibor dramaturgi érdemeit vagy bűneit – a magyar képregénytörténet-írás már sokszor körbejárta. Munkássága lehet vitatott - valamit azonban biztosan tudhatott, ha halála után 21 évvel is van vele (pontosabban dramaturgiai módszerével) vitatkozni való. A magyar képregény ebben az időszakban tényleg jó volt – nemzetközi összehasonlításban is. Elsősorban persze azért, mert néhány zseniális rajzoló csinálta. Zórád és Sebők mesterségbeli tudása, Korcsmáros stílus-bravúrjai, Gugi könnyed eleganciája, Fazekas Attila modern professzionalizmusa, Dargay részletgazdag vizualitása jelölte ki a vonatkozási pontokat – aki akkor (s még jó sokáig) képregényt szeretett volna csinálni Magyarországon, ezek valamelyikéhez kellett igazodnia.

1971-ben, egy osztálytárs jóvoltából találkoztam a Pif magazinnal: nyártól, a 122. számmal már ennek is rendszeres vásárlója lettem. Nem volt olcsó: ha jól emlékszem, 17 forintba került ekkoriban az újságosoknál.
A hetvenes évek elejére a Kádár-rendszer is, a magyar képregény is megállapodott. Egyszerre élték aranykorukat. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Magyarország (történetében először) szolíd jóléti állammá vált (ahogy akkoriban mondtuk: megvalósult a „fridzsider”-szocializmus), a 73-as olajár-robbanás hatását, a fokozódó nemzetközi gazdasági nehézségeket még egy darabig nem érezte meg közvetlenül az ország. Az üzletekben mindig volt áru, elsősorban – megfizethető - élelem, bár persze a „nyugati” választéktól (no meg persze áraktól, de ez akkor még nem nagyon tűnt fel) távol állt… Ezt onnan tudta az átlagmagyar, hogy már ő is utazhatott: előbb az IBUSZ, majd a szaporodó utazási irodák, idegenforgalmi hivatalok szervezett útjain évente tíz és tízezrek jutottak ki „németbe”, „olaszba” s elsősorban a szomszédos Bécsbe, a bevásárló-turizmus fő célpontjába. És bizony a legtöbben vissza is jöttek, mint ahogy az 56-os disszidensek is már tömegesen jártak haza (sokan vissza is költöztek). Évente turisták milliói hozták a kemény márkát, dollárt, és a „puha”, de mégis örömmel fogadott, testvéri valutákat.

A hetvenes évek elején a „nagyok” – Zórád, Sebők, Korcsmáros – határozták meg a magyar képregény fő irányát. Nagyon szerettem Szitás György és Gugi Sándor történeteit is: Rejtő-adaptációit ma is zseniálisnak tartom. Bár ez utóbbi téren a Korcsmáros által ábrázolt világ közelebb állt hozzám, Gugi megmutatta, hogy a képregényben nincs kötött kánon. Jó (és korai) lecke volt ez a kulturális sokszínűségből…
Stabilnak, kiszámíthatónak tűnt minden - s kicsit talán már öröknek is. Ebben a világban lettem én tinédzser – s ebben lépett tízen-túli éveibe a nálam alig egy esztendővel „öregebb” magyar képregény is. Az ekkor, ezekben az évtizedekben született képregények – mint minden műalkotás – valahol szükségszerűen a kort tükrözik vissza, a tömegkultúra „termékeiként” pedig ugyanazon tényezők határozták meg őket, melyek - a szórakoztatás más megjelenési formáival együtt – a korabeli szórakoztatás erőterét alakították. Így, ebben a kontextusban válhat a reájuk való visszatekintés igazán érdekessé – az önmagáért való múltba révedésnek ugyanis sok értelme nincs. Vallom, amit Putyin elnök az egykori Szovjetunió kapcsán 2005-ben egy német televízió riporterének mondott: azoknak, aki nem bánkódnak a régi idők elmúltán, nincs szívük, de azoknak, akik úgy hiszik, vissza lehet hozni ezeket az időket, eszük nincs. Az ember az ifjúságára inkább a szívével emlékezik, ám arra, ami akkor a magyar képregényben jó és értékes volt, nagyon is az eszével kell, hogy emlékezzen. E régi mesterektől mindig lesz mit tanulni, mert bár jócskán megváltoztak a grafikai divatok, ők mind-mind önálló stílust teremtettek – s mint Coco Chaneltőltudjuk, a divat változik ugyan, de a stílus örök.

1974… Egy fiatal rajzoló, Fazekas Attila ebben az évben kapja első megrendeléseit: új, lendületes, idáig csak a külföldi képregényben megszokott stílusa rövidesen a legnépszerűbb rajzolók közé emeli. Az első tőle olvasott képregény a Rab Ráby volt.
Ami az emlékezést segíti, s egyben lehetővé is teszi, az az hogy - bár megőszült, vén farkasokként -  még élünk, vagyunk, bóklászunk az erdőben, vadászgatunk. A nyolcvanas években a pályára lépő (Haui József, Sváb József, Vass Mihály), s a kilencvenes években megjelenési lehetőséget kapó (Kiss Feri, Dönti Károly, Podmaniczky Ferenc) rajzolók, írók közül a legtöbben ma is aktívak, van, aki rendszeresen publikál, s van, aki már csak - megjelenési lehetőség hiányában - a rajzasztal fiókjának dolgozik. Közéjük tartozónak vélem magam is, bár a kezdeti fellángolás (2012) után új képregények készítésére egyre kevésbé érzek már késztetést - le még nem tettem róla, de egyelőre még várom az ihletet... Ez szerencsére a képregényes témákról való írásra nem vonatkozik - e blog rendszeres látogatói - 2012. január 15-i indulása óta közel 120 000 érdeklődő - tanúim erre.

Még csak terv, de a koncepció ez marad: nem grafika, hanem fotó kerül majd az egyes lapszámok címlapjára - az alkotások mögül a RePrintben előlép majd az Alkotó
Az ötlet, hogy az egykori képregényeket ismét elővegyük, közzétegyük, s képregény-történeti köntösbe ágyazva, a róluk szóló írásokkal együtt egy magazinban adjuk közre, tavaly karácsony előtt született meg: Fazekas Attila barátommal, aki az új vállalkozást kiadóként is jegyzi majd, s Kroboth Jenővel, yuyuval, akit művészeti szerkesztőnek kértünk fel, azóta dolgozunk az induláson. A magazin első, tavaszinak szánt száma már a februári Belvárosi Börzén debütál - a szürke farkasok falkája új vadászatra indul. A magazin Előhangját Kiss Feri adja majd meg, Attilán és rajtam kívül kedves barátaink, Haui József, Sváb József és Leslie Téjlor is szereplenek majd az első lapszámban, melynek előzetes címlaptervét, íme, közre is adom. Bízunk benne, sokan lesznek majd, akik a lap indulásakor együtt örülnek majd velünk...

2016. január 9., szombat

Kéz a kézben a történelemmel: a 75 éves Joan Baez képregényes köszöntése




Viszonyom a szuperhősös képregényekhez meglehetősen ellentmondásos. „Önmagáért” képtelen vagyok szeretni, sőt, akár el is olvasni egy-egy ilyen történetet: bár lenyűgöz a mostaniak vizuális gazdagsága, az alkotók szakmai professzionalizmusa, a legtöbbet azért agyonvágja a kutyaütő forgatókönyv, a hatvan éve változatlan cselekmény-klisék új és új közegben való ismételgetése. Igen sokszor nem is értem, amiről szó van: a szuperhősöket az Egyesült Államok tömegkultúrája „termelte” ki, s kalandjaikat megfelelően értelmezni, a történettel azonosulni, a történet szükségszerű érzelmi végkifejletét, a katarzist megélni is csak ebben a hagyományban lehet.

  Az első nagy siker: Donna, Donna – 1960

Ha ezek a fogódzkodók (nagyképűen mondhatjuk hermenautikai előismeret-készletnek is) hiányoznak, végképp nem marad más, mint a bugyuta sztori, s persze a lenyűgöző rajzok: az évek múltával azonban, ez utóbbiakat inkább kedves, régi, még a digitális rajztábla előtti időkben alkotó mestereimnél keresem… A szuperhősös képregénynek ez a sajátos, a cselekmény a korba való beágyazását szolgáló kulturális közege komoly társadalomtudományi kutatások tárgya - csakúgy, mint a beágyazás egyik legfontosabb eszköze, a cameo, valós szereplők beléptetése a kitalált történetbe.
 
Egy nemzedék himnusza: „We Shall Overcome…” – 1965

A megjelenés időpontjában ez kétségtelenül közelebb hozza a történethez az olvasót, aki azonban az évek, évtizedek múltával már nem rendelkezik többé a megértéshez szükséges az előismerettel – elveszik a tudás, s elveszik az értelmezés lehetősége is. Kor- és kultúrtörténeti emlékként azonban ott maradnak, beleírva-rajzolva a történetbe – sokszor meglepődöm azon, hogy az elmúlt évtizedek hány és hány szereplőjét sikerült így, a képregény útján is kicsit halhatatlanná tenni.

1974: Batman beugrik Bob Dylan és Joan Gotham Cityben rendezett koncertjére
Erre a sorsra jutott nemzedékem egyik kultúrhérosza, a 75 évvel ez előtt, 1941. január 9-én született Joan Baez is. Bár az egyszerűsítésre hajlamos lexikonok elsősorban folk-énekesként tartják számon, több, jóval több annál: a hatvanas-hetvenes években polgárjogi harcos, a vietnami háború elleni tömegtüntetések fáradhatatlan szervezője, politikai aktivista, akinek dalait akkoriban az egész világ énekelte. Joan Baez ma is aktív, ma is töretlenül népszerű – régi, „hozzá öregedett” közönsége mellett képes megszólítani napjaink – gondolkodó –  fiataljait is. És ha a világ dolgaiban megszólal, annak még mindig súlya van… 

1986... A súlypontok áttolódnak: a polgárjogok helyett immár a szegénység és a szociális igazságtalanság elleni küzdelem kerül a középpontba. Az AmericAid 1986-os koncertje mögé álló száz zenész között ott van Joan is - a szabadság jelképeiről nagyon más véleménye van, mint  a bajkeverő Super-Patriotnak – szerencsére ezzel ért egyet Amerika Kapitány is - a végkifejlet így borítékolható
Szupersztár sosem lett (nem is törekedett rá), de ha egy szál gitárjával előlép, és énekelni kezd, a levegő még mindig megáll körülötte, aztán lassan, lassan vibrálni kezd… Pályafutásának önálló képregény-füzet (szemben egykori szerelmeivel, Bob Dylannel és Steve Jobs-al) tudomásom szerint még nem állított emléket. Szuperhősös képregényekben azonban többször (ha hinni lehet az egyik népszerű, karaktereket nyilvántartó oldal adatainak: egészen pontosan 97-szer) szerepelt. Születésnapján ezek közül idéznék fel két emlékezetes megjelenést…

Joan és közönsége, Drezda, 2012. Minden generáció a felkelő Nap házát keresi. 
Van aztán, akiknek sikerül megtalálni…

2016. január 6., szerda

Ötven éve szállt fel az Orion - nyolcadik kalandja a képregény világába vezetett


1968-ban a Magyar Televízió összes (mind az egy) csatornája bemutatta a két évvel korábban, 1966-ban készült Őrjárat a kozmoszban az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című (nyugat)német sorozatot. Több szempontból is áttörés volt ez. Egyrészt, mert (ha jól emlékszem) ez volt a magyar televíziózás történetének első sci-fi sorozata (mint ahogy ez ekkoriban játszott Bonanza meg az első western), másrészt mert a hanyatló kapitalizmus irányából érkezett, s olyan jövőbeni (egészen pontosan 3000-be röpítő) környezetben játszódott, ahol szemmel láthatóan nem a kommunizmus valósult meg, hanem egyfajta dögös macákkal feltuningolt „jóléti világállam”. Ennek békés hétköznapjaiba rondított bele a varangyok elvetemült földön kívüli civilizációja.


10 éves voltam akkor. Imádtuk a sorozatot, minden fiú McLean kapitány, minden lány Tamara akart lenni. A sorozatból hét epizód készült, s bár a gyártó Bavaria stúdió további hét folytatást is tervbe vett, ezek a magas produkciós költségek miatt nem valósultak meg. A sorozat ma a német tudományos-fantasztikum kultfilmje, népszerűsége töretlen. A központi és a regionális tévéadók több tucatszor ismételték meg, 2003-ban mozifilmmé is összevágták az epizódok kiemelt részeit. A sorozatot is, a mozifilmet is többször kiadták DVD-n - néhány évvel ezelőtt már Magyarországon is. Hanns Kneifel az eredeti epizódokat regény formájában feldolgozó történetei - gyűjteményes kötetbe rendezve - először 1968-ban jelentek meg, de 2011-ben a 45. évfordulóra három kötetes keménytáblás változatban ismét kiadták azokat. 1972-től futottak Németországban az Orion füzetes regények (büszke tulajdonosa vagyok a 145 részből álló teljes sorozatnak).

A 2011-es, jubileumi kiadás első kötetének borítója.
Bár a Tip Top szórakoztató magazinban a hetvenes évek elején fotó-képregény formájában is megjelent a történet (az első epizódot később újra kiadták), rajzolt comics nem készült belőle. Ez - ismerve az ugyancsak német, füzetes regények formájában megjelenő Perry Rhodan-történetekből készült adaptációkat - talán jobb is így: a korabeli német képregénykiadás e hihetetlenül népszerű sorozatokat elég szegényes eszközökkel tudta csak megragadni. Így aztán - bármily hihetetlen - a hatvanas évek leghíresebb német tudományos-fantasztikus sorozatából, az Orionból rajzolt képregény egyedül csak Magyarországon született.
Az első folytatás...
A Pajtás 1969. évi 39-43. számában, öt folytatásban jelent meg Alaksza Tamás író, újságíró (1935-2014) története Zórád rajzaival. Mai fogalommal ez bizony kalózkiadás volt, hisz az Ifjúsági Lapkiadó semmilyen jogát nem szerezte meg a történetnek, ebből azonban akkoriban semmilyen kellemetlenség nem támadt. 2012 novemberében Kiss Ferinél alkalmam nyílt Alaksza Tamással hosszan elbeszélgetni a sorozat műhelytitkairól. Legnagyobb meglepetésemre nem is nagyon voltak ilyenek: az ötletet maga a szerkesztőség vetette fel, nem is szánták többnek, mint egy újabb állomásnak az akkor nagyon népszerű tudományos fantasztikus történetek hosszú sorában. Az nyilvánvaló volt, hogy csak Zórád rajzolhatja meg, hisz az alakoknak hasonlítani kellet a filmbeli szereplőkre. Hogy a sztorihoz (mely természetesen az eredeti sorozatban nem szerepelt) honnan vette az inspirációt, arra már ő sem emlékezett - s ahogy leadta, máris egy újabb munkán dolgozott tovább.

Alaksza Tamás (1935-2014)
Az Orion utolsó kalandjával a magyar olvasók legutóbb a Távol a Földtől című, Zórád sci-fi történeteiből szerkesztett antológiában találkoztak. Hangsúlyozottan a magyar olvasók, mert a külföldi Orion- és képregény-rajongók körében 2007 óta „keringett” egy angol nyelvű változat is – a kalózkiadás kalózkiadása. Nem kisebb személyiség, mint kedves barátom, Terry Hooper-Scharf, az angol képregényes szubkultúra nagy alakja „rendezte” elektronikus sajtó alá.  A magyar szövegből egy fordítóprogram segítségével készült nyers változatot Terry alaposan átírta – Alaksza humanista kicsengésű történetének végkifejletét azonban dicséretes módon meghagyta.
A történet utolsó lapja fordítóprogrammal készült kalózkiadásból
A cím viszont változott: Az Orion 8. kalandja helyett Az első kapcsolat alatt futott, szerzőként Tamas Zorad, grafikusként pedig Erno Zorad lett megjelölve. Mára részesévé vált a nemzetközi Orion-mitológiának - de ki is egészült egy újabb kiadással. Ez a magyar képregények fáradhatatlan angol nyelvű népszerűsítőjének, a Swaturaként ismert világjáró képregény-rajongónak köszönhető, aki az eredeti szöveget ültette át angolra.
Angol nyelven is legenda - akcióban a Space Patrol
A nemzetközileg ismert címet azonban meghagyta: így ez a változat is Space Patrol-ként bukkan újra és újra fel a világháló képregény-megosztó oldalain. Németországból már keresett meg érdeklődő kiadó, akinek nagyon megtszettek a rajzok, szerette volna a grafikust az Orion új kiadásáshoz megnyerni - vígasztalhatatlanok voltak, mikor elmondtam nekik, hogy az illusztris művész már 2004-ben eltávozott.


Zórád eredeti rajza a Pajtásban...
... és a róla készült másolat.
A Vasfejű mellett ez volt a kedvenc Pajtás-sorozatom. 2012-ben, mikor rövid időre újra kedvet kaptam a rajzoláshoz, illő dolognak tartottam, hogy egy képregény-kocka remake-jével (az utolsó rész utolsó kockájáével) tisztelegjek a világ egyetlen Orion-képregényének két alkotója, Zórád és a kiváló újságíró, író, szerkesztő, nagy idők nagy tanúja, a 2014 augusztusában elhunyt Alaksza Tamás teljesítménye előtt. A rajz elkészült - aztán úgy adódott, hogy azon a bizonyos délutánon Alaksza Tamásnak is megmutathattam. Kedves dedikációját őrzöm - s amolyan proféciának tekintem. Meggyőződésem - miként neki is az volt - hogy az Orion egy nap újra felszáll, hogy a képregényben is lesz még folytatás. Valószínűleg nem is tévedünk nagyot. Eljött 2016, s vele a sorozat bemutatásának ötvenedik évfordulója. Meglepne, ha a német kiadók ennek ürügyén nem lepnének meg minket semmivel...

2016. január 5., kedd

Nemere 660, és tovább – az Írófejedelem köszöntése




Ahogy erről az író rajongóinak Facebook-csoportja hírt adott, december elején jelent meg kedves barátom, Nemere István 660. könyve, egy Melissa Moretti regény, a Villa a szigeten. István teljesítménye lenyűgöző – ám itt és most nem a könyveinek önmagában is impresszív számára gondolok, hanem írói pályájának sokszínűségére, szakmai tudására, a profi alkotók között is ritka, magas fokú fegyelmezettségére.


Mikor a nyolcvanas évek derekán megismertem őt, már nagyon sikeres írónak számított. Első megjelent könyve egy krimi volt (A rémület irányítószáma, 1974), ezt minden idők két talán legsikeresebb magyar tudományos-fantasztikus története, a Triton-gyilkosságok (1977) és a Műkincsrablók a kisbolygón (1979) követte, majd 1980-ban a televíziós sorozat alapjául is szolgált A fantasztikus nagynéni, aztán krimik, sci-fik, tényirodalom máig tartó, hosszú-hosszú sorban. Sok fantasztikus regénye jelent meg a Népszava kiadónál, melynek könyv- és folyóirat-szerkesztőségéhez 1988-ban magam is csatlakozhattam: itt nyílt alkalmam először szerkesztőként, illusztrátorként együtt dolgozni vele.


Őszintén csodáltam őt, s példaképként tekintettem rá. Számára az írás életformát jelentett, hivatás-szerűen űzött, napi elfoglaltságot, nagy szabadságot, függetlenséget s mindemellett biztos és jó megélhetést – könyvei százezres példányszámban jelentek meg, a kiadók boldogok voltak, ha megtisztelte őket egy-egy kézirattal, amiért örömmel fizették ki a korabeli viszonyok között is kiemelkedő honoráriumokat. Én leginkább egy saját füzetes regénysorozatra vágytam – ez Galaxy Jane-el  meg is valósult, de, mint arról korábban már szóltam, sajnos túlságosan rövid életű volt. Évtizedekkel később, a német füzetes ponyva klasszikusairól olvasva tudtam csak meg, hogy akik Perry Rhodant meg az Astra-füzeteket írták, néhány év múltával már mennyire utálták a napi robotot, a kényszerítő heti leadási határidőt – s mennyire szerettek volna kiszabadulni a taposómalomból, ahova én még éppen befele kívánkoztam.


Nemere bölcsebb volt: nem kötelezte el magát egyetlen zsáner, karakter mellett. Az, hogy ma is alkot, s örömét leli az alkotásban, nyilván annak (is) köszönhető, hogy számos irodalmi műfajban dolgozik, s ezeket könnyed eleganciával tudja váltogatni. A sorozatoktól nem idegenkedik (az űrgyerekek kalandjai, a Dorg-család számos köteten át húzódó sagája, a Téridő-trilógia, A fantasztikus nagynéni folytatásai), de a kilencvenes évektől munkássága egyre nagyobb hányadát teszi ki az ismeretterjesztő tényirodalom – talán épp a témák, korok szüntelen változtatása tartja mindig elevenen alkotóerejét, kreativitását s mozgatja meg képzeletét.


Ami az évtizedek során nem változott – művei professzionalitása, színvonala. Mikor jó negyven éve a magyar szórakoztató irodalom színpadára lépett, olyat tudott, amit kevesen: izgalmasan, újszerű módon, az olvasó figyelmét mindvégig lebilincselve írni. Regényei sikerét nem kis mértékben azok filmszerűsége adta: pont annyi információt szőtt a történetbe, ami alapján az olvasó már plasztikusan látta maga előtt a történeteket, s olyan mondatokat adott a szereplők szájába, melyek valószerűnek, élőnek tűntek. Meseszövése, dramaturgiája is filmszerű volt – minden történetének (a néhány oldalas elbeszélésnek éppúgy, mint a nagyregénynek) megvolt a maga szerkezete, s ez előbb jó érzékkel, majd nyilván már tudatosan legtöbbször a Syd Field (1935-2013) által később leírt, sok-sok sikeres forgatókönyvből visszaköszönő cselekményívet követte.


Ennek köszönhető valószínűleg az is, hogy könyveiből már pályája első éveiben számos képregény-feldolgozás is készült: a korabeli, sokszor döcögős magyar sci-fi szerzőihez képest Nemere regényeit könnyű volt képregényre adaptálni. Fazekas Attila és Haui Jóska készítette a legemlékezetesebb feldolgozásokat – Attila a Sci-fi klasszikusai képregényen sorozatában még ma is megjelentet egyet-egyet közülük. Könnyű volt őt illusztrálni is – nekem három könyvét sikerült, s mindhárom igazi örömet okozott.  Itt és most a 661. könyvének megjelenését váró, az idén 76. életévébe lépett barátot, az Írófejedelmet 1989-ben megjelent Visszajövök, mire felébredsz című bűnügyi kisregény rajzainak felidézésével köszöntöm. Bis tausend und zwanzig, kedves István – meg sem állj ezerig, s még juss annál is tovább!

2016. január 4., hétfő

Télköszöntő



Újlipótváros fölött ma eleredt a hó. Ha karácsonyt nem is, január elejét végre télies hangulatban köszönthetjük –  a régi idők régi ünnepeire is emlékezve. A mostani karácsonyt (mint az előző kettőt is) unokánk, Artúr újlipótvárosi látogatása tette emlékezetessé, s az, hogy ismét alkalmam nyílt hatalmasakat mesélni neki. Egyebek között ebből a közel harminc éve megjelent kis képeskönyvből is, mely Weöres Sándor három rövid, téli versét (amit az én generációm mondókaként már az óvodában megtanult) tartalmazta.  A boldog emlékű Táltos kiadó gyermekkönyv-részlege, a Tipegő gondozta, s formátumát tekintve inkább a minikönyvekhez, mint a lapozókhoz állt közel - a rajzokat pedig én készítettem.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

2016. január 2., szombat

Asimov képregényei - egy magyar az Alapítvány szolgálatában






1920. január 2-án született a XX. századi tudományos-fantasztikus irodalom egyik legnagyobb alakja, Isaac Asimov – s májusban lesz hetvenhárom éve annak, hogy az Astounding-ban megjelent legismertebb, legkedveltebb, legtöbb kiadást megért műve, az Alapítvány-sorozat első története.Egy rá való képregényes vsszaemlékezés kkor lenne az igazi, a hasonlók sorába illeszkedő, ha az Asimov műveiből készült képregény-feldolgozások állnának a középpontjában. Ez a követelmény maradéktalanul aligha teljesül - kedvenc tudományos-fantasztikus íróm és műfajom az elmúlt évtizedek során nem nagyon találtak egymásra. Igaz, Asimov maga sem volt valami nagy barátja a képregénynek. Önéletrajzában beszámol kölyökkori olvasmányairól, melyek között – atyja nem kis bosszúságára – elég fajsúlyosan szerepeltek a húszas-harmincas évek olyan népszerű ponyva-sorozatai, mint a Doc Savage vagy a The Avenger. Ezekhez a család cukorka-boltjának újságos standjáról mindig hozzá jutott, bár meg nem tarthatta őket. Az újságokban persze elolvasta a folytatásos képregényeket, de nem vált rajongójukká, s mikor a füzetes képregény, Superman, Batman s később a többiek diadalútja a harmincas évek végén megkezdődött, a kor mércéjével számítva már sikeres író nem sokat tartott e történetek meseszövéséről.

A kaland elkezdődik...
Az első Asimov történeténből készült képregénynek sokan a 20th Century Fox produkciójában 1966-ban készült, Richard Fleischer által rendezett Fantasztikus utazás képregény-változatát tartják. Sajnos, alaptalanul: magához a filmhez – melynek erősségét a trükkfelvételek és az akkor épp húszas évei derekán járó Raquel Welch vonzó idomai, gyengeségét a férfi főszereplők, Stephen Boyd és William Redfield hihetetlenül rossz játéka adták – Asimovnak nem volt köze. Őt arra kérték fel, hogy Otto Klement és Jerome Bixby történetéből (mely alapján Harry Kleiner a film forgatókönyvét elkészítette) írja meg a történet regénnyé formált változatát. Aztán úgy adódott, hogy Asimov előbb lett kész (a filmtől egyébként itt-ott jócskán elrugaszkodott) regénnyel, mint a stúdió az utómunkálatokkal, s a könyv még a premier előtt meg is jelent. 

Hőseink számára így ér véget az utazás
A képregény története nagyrészt a film menetét követte (egy, valamely köztes forgatókönyv-változatból származó epilógussal azonban kiegészült), a rajzokat pedig a Marvel és a DC történetein edződött, a legnagyobb sikereit a Daredevil sorozattal elérő Wally Wood készítette – becsületes iparos munkával.
Valójában persze nem New York City ég, hanem egy átjátszóállomásról érkeznek hamis jelek: ennek okát kell ezúttal az áramkörök közé hatolva kiderítenie a zsugorított ügynökök különítményének
Asimovnak azonban a képregény-változathoz semmilyen köze nem volt – mint ahogy a néhány évvel később megjelenő folytatáshoz sem. A film címének, alapötletének (de nem karaktereinek) felhasználásával két évadot megért rajzfilmsorozat készült, melynek epizódjait az ABC 1968 és 1970 között szombat reggelenként sugározta. A Gold Key erre próbálta „ráhúzni” a maga grafikailag már jóval igénytelenebb, rajzfilmesebb képi világgal dolgozó sorozatát, mely azonban mindösszesen két számot ért meg.

1995. októberében például az aktuális Norby-folytatás és az Úr Ábrahám előtti megjelenése került egy oldalpárra
Aztán úgy adódott, hogy az első „igazi” Asimov-képregény sem az ő munkája alapján készült… Második felesége, Janet – még lánynevét használva - a hetvenes években kezdett gyerekeknek szóló fantasztikus könyvek írásába. 1982-ben hívta életre Norby, a kis robot figuráját, melyet – Isaac szerzőtársként való feltüntetése mellett – már Janet Asimovként jegyzett. A híres férj nevét bevallottan csak olvasó-csalogatónak tették ki a borítóra: a történeteket Janet írta, a társszerző feladata jóformán a stilizálásra korlátozódott. A Norby Krónikáknak 1982 és 1991 között tíz kötete jelent meg, s egy tizenegyedik már Isaac halála után: később azonban összegyűjtve újra kiadásra kerültek.  Képregény-változatuk 1990-től a Boys’ Life-ban, az amerikai cserkészek magazinjában, általában számonkénti egy-egy lapos folytatásokban, sokszor emelkedett témájú vagy tanító szándékú történetek társaságában jelent meg 1990 és 1995 között. 

A Jó Doktor aligha így képzelte el humanista szuperhőseit...
A kilencvenes évek derekának közepes sikerű, innen-onnan összeollózott ötletekből és motívumokból felépült képregény-sorozatának, az I-Bots-nek elkészítéséhez már Asimov halála után az örökösök adták hozzájárulásukat. Az általa teremtett univerzum brandekké formálódott, tehetséges vagy kevésbé tehetséges fiatal szerzők vitték tovább a robotos és az alapítványos történeteket – ezek közül a legtöbb aztán viszonylag gyorsan eljutott a magyar olvasókhoz is. Nem így a Tekno Comix képregény-sorozata, mely – legalábbis ami a történetet illeti – túl nagy tragédiát aligha jelent… A sorozatot a nagyszerű Howard Chaykin fogta össze, a ceruzarajzokat George Pérez, a kihúzást Josef Rubinstein és Mike Whiterby készítette. Az öt ifjú szuperhős ötlete, meglehet, csakugyan a kései Asimovtól származott – a cselekmény-ábrázolás és a dialógusok kifinomult mestere azonban aligha talált volna örömet a képtörténetek akcióban tobzódó, digitálisan túlszínezett világában…
Uramisten! Ezek minden héten karácsonyt akarnak...!
A nemzetközi képregény-irodalom persze nem tud róla, de attól még örömteli tény: Magyarországon Asimov több elbeszéléséből is készült képregény-adaptáció. A Karácsony a Ganymedesen és a Parányi eltérés forgatókönyvét Kiss Feri írta: az első rajzait Podmaniczky Ferenc, a másodikét Csordás László készítette. Mindkettő „tipikus”, könnyed, egy-egy inkább humoros, mint komoly csattanóra építkező történet, amit mindkét rajzolónak kedves, hangulatos módon sikerült ábrázolnia. Ferit egyszer arról faggattam, miért épp ezeket az írásokat szemelte ki, a képregényesítésre. „Mert tetszettek!” – jött a válasz. Magyarított változat készült a Törődik-e a méh című elbeszéléséből, melynek képregény-adaptációja eredetileg 1976-ban a Gold Key Starstream: Adventures in Science Fiction című sorozata negyedik füzetében látott napvilágot. Mindhárom történet (sok-sok egyéb anyag társaságában) itt elérhető.

Parányi eltérés...
Az asimovi mű és a képregény közvetlen összekapcsolása tehát nem sok babérral kecsegtetett – szerencsére egy másik megközelítés viszont igen. Az amerikai képregény kialakulásának körülményeit, előtörténetét kutatva ebben az évben elég sokat foglalkoztam a pulp, a szórakoztató, folyóiratokban megjelenő vagy füzetes ponyvairodalom kiadóival, magazinjaival, szerzőivel és – természetesen – illusztrátoraival. Az első „komoly” képregények alkotói (akik, mint Alex Raymond vagy Bourne Hogarth azért nagyon tudtak rajzolni) végtére is innen érkeztek – s innen hozták azt a technikát is, amivel a „realisztikus” comics kezdeti formavilágát megteremtették. A két világ között megmaradt az átjárás: a képregény-rajzolók a harmincas-negyvenes években is illusztráltak – s sokszor az inkább a magazinoknak dolgozó illusztrátorok is készítettek egy-egy sorozatot. Vagy éppen reklámrajzokat...

Az első Astounding Stories címlap 1930-ból: a rajzoló a porosz származású Hans Waldemar Wessolowski (1894-1948), művésznevén: Wesso
Asimov kilenc éves volt akkor, mikor elindult tudományos-fantasztikus műfaj legendássá vált magazinja, az Astounding Stories. A reménybeli író a lap éppen akkor hivatalba lépett új szerkesztőjéhez, John W. Campbell, Jr.-hoz 1938 júniusában személyesen vitte be első kéziratát. Campbell ezt még visszaadta, de a lelkes ifjút azonban további írásra ösztönözte, s harmadik kéziratát (Marooned Off Vesta - Hajótörés a Vesta térségében) elfogadva meg is jelentette azt a lap 1939. évi márciusi számában. 1941. szeptemberében kerül először címlapra írásával: ez volt a Leszáll az éj (Nightfall), minden idők egyik legnagyobb hatású tudományos-fantasztikus elbeszélése. A magazin jó tucatnyi művészt foglalkoztatott. Ekkoriban Charles Schneeman (1912-1972), Frank Kramer (1909-1993), Manuel Rey Isip (1904-1987), Edd Cartier (1914-2008) és Paul Orban illusztrálja a legtöbb számot, s legtöbbször Graves Gladney (1907-1976), Hubert Rogers (1898-1982), majd a negyvenes évek elején már William Timmins (1915-1985) készíti a címlapokat.

Először címlapon: a rajz Hubert Rogers munkája
Tudományos-fantasztikus írói tevékenységemet még jóval tizenéves korom előtt kezdtem el. Első elbeszélésem 1938-ban talált vevőre, tizennyolc eves koromban, amikor negyedéves középiskolás voltam a Columbia Egyetemen.  Voltaképpen mar jelentős tudományos-fantasztikus írónak számítottam 1942 közepe táján, amikorra megírtam negyvenkét elbeszélést, és kiadtak harmincegyet, köztük a Leszáll az éjt, az első három elbeszélést a pozitron robotokról és az Alapítvány-sorozat két első kisregényét. És meg mindig csak egyetemi hallgató voltam, akinek magiszteri oklevélen alig száradt meg a tinta.” – emlékezett vissza pályakezdésére A Hold tragédiája egyik írásában. Bele gondolni is döbbenetes: egy tizenéves, pályakezdő, ifjú írópalánta kezdeti próbálkozásaiból születtek meg a sci-fi később kultikussá váló történetei – s valójában maga a műfaj is.

„Anselm Haut Rodricot (a “Haut” – magas – szó nemesi származására utalt), Pluema alkormányzóját és őfensége, az anakreóni király rendkívüli követét és még vagy fél tucat cím birtokosát Salvor Hardin fogadta az űrkikötőben a magas vendégnek kijáró ceremóniával. Az alkormányzó feszes mosollyal az arcán, mélyen meghajolt, fegyverét kihúzta a tokjából, és csövénél fogva átnyújtotta Hardinnak. Hardin egy erre az alkalomra kölcsönkért pisztollyal viszonozta az udvariasságot.”
Az Astounding illusztrátorai keltették először rajzban életre Heinlein, De Camp, Herbert, Silverberg, Pohl, Van Vogt és a többiek elbeszéléseinek alakjait. Az 1942. májusi számhoz Manuel Rey Isip, Frank Kramer, Paul Orban és Charles Schneeman egyaránt készített rajzokat – Campbell kifürkészhetetlen akaratából Isip, egy Fülöp-szigetekről származó grafikus testvérpár idősebb tagja kapta meg Asimov az Alapítvány című, új történetét, egy több részre tervezett ciklus első darabját. A történet kezdete azt a formáját, ahogy mi ismerjük csak 1951-ben nyeri el: Asimov a Psychohistorians (magyarul: Az enciklopédisták) című bevezető részt a Gnome Press-féle első kötetben való kiadás számára készítette el. A magazinban megjelent „ős változat” Hari Seldon a két Alapítvány sikeres létre hozása után tudósaihoz intézett utolsó beszédével indítja a történetet.

Egy alak töltötte be, egy tolószékben ülő emberi alak! Pár percig nem szólalt meg, csak az ölében fekvő könyvet csukta be, és simogatta elgondolkozva. Aztán elmosolyodott, és az arca egyszerre életre kelt. – Hari Seldon vagyok – szólalt meg.
Az öreg, megfáradt Seldon büszke munkatársaira, közös sikerükre – arra, hogy munkájuknak köszönhetően a hanyatló Birodalom kultúráját mégis sikerül megmenteniük. Már csak egy dolog maradt nyitva, ám ezt ötven év múlva kell elvégezni – akkor, amikor a jövőben bekövetkezik majd Anakreón lázadása, mely végleg elvágja majd Terminust a Birodalomtól… „Lewis Pirenne mélyen munkájába merült a szoba megvilágított sarkában álló íróasztala mellett.” A történet innen folytatódik…

Az Astounding 1944. augusztusi számának címlapján az új Alapítvány-történet: The Big and The Little (magyarul: A kalmárfejeldemek)
A következő folytatásokat azonban már legtöbbször Paul Orban illusztrálta – az első magyar az Alapítvány szolgálatában. Orbán Pálként született 1896. június 23-án, Budapesten. Korán elhalt anyja nevét nem ismerjük. Apja egy kovácsmester volt, aki rövidesen újra megnősült, de a szegénység elől 1902-ben kimenekült Amerikába. Chicagoban telepedett le, s rövidesen már sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy előbb az első házasságából származó fiát és annak nővérét, Margitot tudta kihozatni, majd Paulinát, a második feleséget és a tőle született kislányt is. Az ifjú Orbán ügyesen rajzolt. 1910-ben, 14 éves korában az akkor igen komoly summának számító öt dollárért sikerül eladnia az egyik vízfestményét – e pillanattól ha nem is a művészet, de a művészetével való pénzkereset kötelezi el magát…

Jorane Sutt összeérintette gondosan kimanikűrözött körmeit, és megszólalt: – Kész talány. Bizalmasan megsúgom magának, hogy a jelek szerint újabb Hari Seldon-válságnak nézünk elébe.
1913 és 1917 között elvégzi a chicagói Szépművészeti Akadémiát, de már közben is dolgozik újságoknak. 1917-ben megnősül, a következő évben elnyeri az amerikai állampolgárságot. A húszas évek elején már az egyik chicagói reklámügynökség művészeti igazgatója, amit azonban felesége halála után felad. Újra megnősül, s a svéd származású új asszonyával, Karin Annával New York-ba költözik, ahol szabadfoglalkozású illusztrátorként kezd dolgozni.

A misszionárius visítozni kezdett. Kezeit a magasba lökte, s ujjaival görcsösen az ég felé mutatott. A palást bő ujjai visszahullottak, és látni engedték sovány, eres karjait. Hirtelen a pillanat törtrészéig tartó, parányi fényvillanást lehetett látni.
A The Avenger, Detective Novels, Doc Savage, Exciting Western, Giant Detective, Horror Stories, Popular Detective, Popular Baseball, Popular Western, Rodeo Romances, The Shadow, Texas Rangers, Thrilling Mystery, Thrilling Ranch Stories, Thrilling Sports, Top-Notch, Triple Western, Unknown, Western Story sorozatoi kiadói és persze az Astounding számára készít illusztrációkat. Az 1974-ben elhunyt művész késő öreg koráig aktív maradt – a hatvanas években az Analog tudományos-fantasztikus magazin számára készített illusztrációkat.

1945. novemberében egy újabb Alapítvány-folytatást hirdet a címlap – a belső illusztrációkat továbbra is Orban készítette.
Érdekesek, talán kicsit szépek, de mindenképpen nagyon kor-tükrözők ezek a rajzok. Az egyszerű, olcsó nyomdai előállítás követelményének megfelelően a grafikus kemény kontúrokkal, tussal dolgozik. A beállítások legtöbbször statikusak, a kompozíciók pedig - főként az egész oldalas rajzoknál meglehetősen formálisak. A korai amerikai képregény viszonylag gyorsan túljut majd ezen a szakaszon, s érdekes megfigyelni, hogy az ötvenes évekre már a magazin-illusztrációk is egy jóval dinamikusabb ábrázolásmód felé fordulnak el. Értéküket ma már inkább kortörténeti emlék-voltuk, mint a művészi teljesítmény adja: mégis jelentős adalékokkal szolgálhatnak ahhoz, hogy rekonstruáljunk kor által meghatározott művi valóságot. Érdemes emlékezni rájuk…

Az Alapítvány-idézeteket Baranyi Gyula fordította