Nem pont így képzeltem el, hogy
egyszer egy képregény hőseként bekerülök a karton világának halhatatlanjai
közé, de így sikerült – és bevallom, most már örülök neki. Hosszú és
változatos pályám során nem sokszor fordult elő, hogy rajzolt alakként is
megjelentem, ebből kettő saját próbálkozásom volt, egyszer Fazekas Attila is belerajzolt egy illusztrációba – saját névvel,
saját ábrázattal, s ráadásul nem is képregényes vagy szerkesztői munkásságom
összefüggésében azonban sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy történet hőse
leszek. Pedig…!
A magyar képregényben szép
hagyományai vannak annak, hogy a grafikusok „beledolgozzák” saját alakjukat is
egy-egy történetbe. Zórád az Ál-Petőfi postamesterében, Fazekas a Kalózkirály főhősében és Perzeusz kapitányban találta meg azt az
alakot, akivel annyira azonosulni tudott, hogy saját arcát adta neki, de Korcsmáros is élt néha a maga
megjelenítésének lehetőségével. Kezdő rajzolóként persze én is megpróbálkoztam
ezzel – egyik első „demo-oldalam”, az Időkút
főhősét, az űrállomás kapitányát próbáltam a magam képire alakítani. Annak
a történetnek nem lett folytatása – mint másutt elmeséltem, Marosi László, a Táltos kiadó vezetője végül harminc
évvel ezelőtt nem sci-fi sorozatot bízott rám, hanem a Bucó füzetek következő számait.
A második próbálkozásom már
képregény-rajzolói pályám utolsó szakaszára esett. 1989 végén fogtam bele
utolsó Hód-történetembe, a Kulcsár Ödön regényéből készült Hód és a rémült kísértet képregény-változatába.
A forgatókönyvet elkészítettem, és lelkesen nekifogtam a sorozatnak –
sorrendben ez lett volna a harmadik Hód képregényem. Szerepelt a történetben egy börtönből épp szabadult nehézfiú – nos, ezt
próbáltam saját vonásaimmal „megajándékozni”. Nagy örömet találtam a figurában,
de mert közben abbahagytam a képregények készítését, képregény-másom sem
„futhatta ki” magát: a balsors üldözte sorozatot két rajzoló is próbálta
folytatni a maga módján, a maga grafikai eszközeivel - különösebb realista ábrázolás-törekvések nélkül.
Fazekas Attila barátom a
kilencvenes években sok könyvillusztrációt és magazin-illusztrációt jegyzett:
folytatásos regényekhez, rövidebb elbeszélésekhez, alkalmanként cikkekhez is
készített rajzokat. Önmagukban is érdekes koremlékek ezek (csakúgy, mint a
nyolcvanas években készült reklámgrafikái): sokszor a korabeli Magyarország
mindennapjai, szocializmusból kapitálizmusba csúszó világ és annak jellegzetes
alakjai jelennek meg rajtuk. Az egyik 1994 körüli történetbe aztán belerajzolt
engem is, mint elegáns, csokornyakkendős-szmokingos szerkesztőt, „a
büdös szivarok atyját”. Az ábrázolás annyiból szépített persze, hogy igazából
szerkesztőként sem voltam egy „öltönyös figura”, a szivar azonban stimmelt: e
szenvedélyemet csak 2009 nyarán, a megérdemelten érkező infarktusnak
köszönhetően hagytam el. A szivarok emlékét és Attila rajzát azóta is kegyelettel őrzöm.
A folytatás, s bizonyos
szempontból a beteljesülés több, mint harminc év után érkezett: a BME
Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának, kenyéradó gazdámnak diákmagazinja, a
GT Times 2016. februári számával jött el. Szeretem ezt az üde, friss,
színvonalas, szívvel-lélekkel csinált lapot, melyet kedves tanítványom jegyez
főszerkesztőként, s melynek munkatársi gárdáját is ismerem, tanítottam. A lap grafikusa, Horváth Csanád megalkotta Kareszt, a
csetlő-botló, magával, társaival, a tárgyakkal és tanárokkal örök konfrontációban
lévő, kissé lúzer kari hallgatót, s számról számra új kalandba viszi.
Mindezekről a szerző tavaly novemberben, a kari magazinban, a Get to Know-ban vallott részletesen – az
ott megígért folytatás pedig nem is maradt el.
Karesz most visszatért, GTK-s
hallgatóhoz méltó, derék szándékkal: társaságot kíván alapítani. Ez ügyben ront
be agg tanárához, az Üzleti jog tárgy oktatójához, akit a történetben
történetesen én alakítok. Mondjuk a valóságban is… A sztorit Csanád mindig maga
írja, a mostani is szellemes, van íve, stílusa, a slusszpoén „ül”, a rajzok
pedig magabiztos grafikai tudásra, kialakult önálló stílusra vallanak – és
(sajnos) hasonlítanak. Hogy viszem-e még a képregényes világban valamire, nem
tudom: Vass Misi tavaly óta készül
egy történettel, amibe saját bevallása szerint belerajzol majd engem is. Már
ezzel is több, jutott, mint amit grafikusként valaha is megérdemeltem volna –
tanárként pedig…? Ki tudja. Hisz annyi a tehetséges, rajzolni tudó, jegyével
elégedetlen hallgató…
A GT Times legutóbbi
számai - már a februári is - itt on-line olvashatók https://issuu.com/gttime
