Nézünk, mint a moziban... - Fazekas Attila és a magyar filmképregény születése

A legjobb, legrutinosabb képregény-rajzolók közül sem képes mindenki arra, hogy „realista”, élő szereplőket, valódi helyszíneket bemutató történeteket készítsen. Valójában legtöbbször nincs is erre szükség: a karakterhűség (az, hogy ugyanaz a figura ugyanolyan külső jellemzőkkel rendelkezzék a történetben való minden megjelenésekor) és a perspektivikus pontosság már legtöbbször elegendő. A magyar képregény sajátos útjából adódóan a hetvenes évek derekáig főként irodalmi művek adaptációi kerültek az olvasók elé. Bár nem egy irodalmi klasszikusból ezekben az években nagy sikerű magyar film is készült, az aranykor mesterei nem igyekeztek ezek látványvilágához, karaktereihez igazodni. Az is igaz persze, hogy legtöbbször a képregény-változat már jóval előbb megszületett, mint ahogy a filmet leforgatták: a hatvanas évek végéig például az Egri csillagokból Korcsmáros és Zórád rajzaival egyaránt megjelent egy-egy adaptáció, ám mindkettő még a hatalmas közönségsikert jelentő 1968-as mozi elkészülte előtt.

A realista ábrázolás igénye így aztán leginkább a történelmi képregény összefüggésében jelentkezett. Zórád korabeli metszetek, festmények és – a XIX. század végétől – fényképek alapján számtalan ilyen, általában azért kissé idealizált „portrét” készített – még a munkásmozgalom-történet nagyjairól is. Az első, feledhetetlen magyar filmképregény A Tenkes kapitánya, pontosabban annak a Pajtásban 1966-ban megjelent első változata, A Tenkes fiai volt. Az „élő” szereplőkhöz – a fiatal Zenthe Ferenchez, Szabó Gyulához, Ungváry Lászlóhoz, s természetesen a gyönyörű Krencsey Mariannhoz – való hasonlatosságra a Mester nagy figyelmet fordított, de nem tette a képkockák központi kérdésévé: legtöbbször megelégedett azzal, hogy a karaktert néhány jellemző vonással ábrázolja. 

1969-ben két újabb filmképregénynek örvendezhettek az olvasók. Zórád az Orion a Pajtásban megjelent, Alaksza Tamás által zseniálisan „tovább írt” nyolcadik kalandjába belerajzolta Dietmar Schönherrt és a főszerepeket játszó többi színészt. A nagyszerű karikaturista, Endrődi István Az oroszlán ugrani készül című kalandfilm „kedvcsináló” képregény-változatában sajátos grafikai eszközeivel ügyesen, felismerhetően ábrázolta a Bujtor által alakított főhőst és az Ajtay Andor által játszott főgonoszt. Folytatás azonban egyelőre nem nagyon következett… 

Akkoriban az egyetlen nyugati képregényes lap, amihez idehaza hozzá juthattunk, a francia Pif volt. Bayer Antal megannyi nagyszerű írásban elemezte a Vaillant-kiadványok hazai kulturális recepciójának történetét. A hatvanas évek végétől magam is rendszeres vásárlója voltam a Pif-nek – ha jól emlékszem, az első szám, amit megvettem, 17 forintba került (összehasonlításként: a Pajtás 2-be, a Füles – majd egy évtizeden át változatlan áron – 3-ba). Nem volt olcsó, de inkább lemondtam a lóversenyről, a kártyáról, a vadászatról és az asszonyokról (tizenegy évesen talán ez még nem akkora áldozat), hogy minden héten hozzá juthassak. Kedvenc rajzolóm Raffaele Carlo Marcello, kedvenc figurám dr. Justice volt, de szerettem a Rahan-történeteket is. Meg úgy általában mindent, ami a lapban megjelent… 

A hetvenes évek derekán a Vaillant klasszikus képregényi hagyományaihoz képest már új, nagyon izgalmas formavilágok tárultak fel a Pif-ben. „Bejött” az olasz import-képregény (Castelli és Tacconi Arisztokratái), az addig fekete-fehérben futó történetek kiszínesedtek, új hősök léptek színre. De még milyenek! Az 1975 márciusában megjelent, 200 oldalas 315. száma mégis készületlenül ért: néhány „örök” klasszikus (Rahan, Tulipános Fanfan) mellett rögtön a címlapot is elvíve ebben mutatkozott be Mora és és Marcello új sorozata, az Amicalement vôtre. Mi itt, Magyarországon Minden lében két kanál néven rajongtunk a Tony Curtis és Roger Moore főszereplésével 1971-72-ben 24 epizódot megért televíziós sorozatért. Mora a Pif számára nem az eredeti részeket adaptálta képregényre, hanem vadonatúj kalandokat írt.

1977-ig 12, 10-12 oldal terjedelmű epizód jelent meg a lapban. Marcellot amúgy is a filmszerűen komponált, nagyon dinamikus, nagyon élő rajzstílus jellemezte – az ő munkáiból azonban a Pif konzervatívabb alkotóival szemben nem Marcel Pagnol, Renoir, Sacha Guitry vagy Bernard Borderie szelleme köszönt vissza, hanem a hollywoodi akciófilmeké. És ami a legmegdöbbentőbb volt: a rajzok hasonlítottak a színészekre – minden képkockáról Tony Curtis és Roger Moore nézett ki az olvasóra. Gondolom, nem csak én, de sok magyar képregény-rajongó is úgy volt ezzel, mint Hofi taszári nénikéje az amerikai katonával: azt még csak elfogadta valahogy, hogy a néger úr mégse nem majom, na de hogy beszél is…Hát lehetséges ilyen?

Fazekas első képregényeitől kezdve ezt a „filmszerű” szerkesztési módot követte. 1972 és 77 között 11 történetet készített – legnagyobbrészt irodalmi feldolgozásokat. Karakterei kidolgozottak voltak, de „élő” személyekkel nem nagyon lehetett közvetlenül kapcsolatba hozni őket. A Prus regényéből készült Fáraó látványvilágán ugyan érezni lehetett Kawalerowicz 66-os klasszikusának hatását, de az epikus, szélesen hömpölygő filmes dramaturgiai megközelítés helyett Cs. Horváth egy pergősebb, cselekmény dúsabb irányba terelte a történetet. 1977 végén aztán elindult a Fülesben A hajóroncs titka – és a jámbor olvasó megint csak nézett, mint a moziban. 

Cs. Horváth – „idegen ötlet nyomán” – írt egy Angyal-történetet, ami, az igazat megvallva semmivel sem volt rosszabb, mint a népszerű televíziós sorozat epizódjai vagy a sorozat befejezése után készült, a magyar mozikban is nagy sikerrel vetített Az Angyal vérbosszúja című „egész estés” film. Simon Templar nevét persze a képregényben nem mondják ki, dögös szöszi hősnő azonban még a történet elején magas labdát ad az olvasónak, aki ezt hálásan üti le... S Roger Moore, az akkor már a James Bond-filmek révén világsztárrá lett angol színész a rajzokon végig felismerhető. 

A Fekete-fehér Képregénymúzeum Fazekas filmképregényeinek egy részét újra közre adó, 2009-ben Kiss Ferenc szerkesztésében megjelent kötetében (Rajzolt mozi) Balog Zoltán jól érzékelteti azt a folyamatot, mely – főként a televízió hatására – a nyolcvanas évek elejére az olvasók látvány- és akció-ingerküszöbének megemelkedéséhez, s az ezt kiszolgálni kívánó, új képregény-formavilág iránti igényhez vezetett. És bizony ezt az igényt akkor kizárólag Fazekas tudta kielégíteni – egyedül ő rendelkezett azzal a rajztudással, ami nélkül egyszerűen nem lehetett „valós szereplős”, felismerhető alakokkal játszódó képregényeket csinálni. 

A sort a Csillagok háborúja hihetetlen sikerű Fazekas-féle feldolgozása nyitotta meg 1982-ben, a Ben Hur, később az Alien, az Omen, a Halálosztó, a Beverly Hills-i zsaru, a Kobra s a megannyi rövid, filmelőzetesként megjelent, kedvcsináló képregény. S persze a magyar sikerfilmek feldolgozásai – mindenek előtt a népszerű tévésorozat alapján készült akció-képregény, a Linda, mely, mint egy másik írásban kimutatni igyekeztem, már egy új magyar képregény-dramaturgia kezdeteit jelentette…

A Csillagok háborúja kapcsán már példákkal igyekeztem érzékeltetni, hogy Fazekast a filmképregényekben nyújtott teljesítménye akkoriban már valószínűleg a világ élvonalbeli rajzolói közé emelte. A Marvel Special filmképregényekre szakosodott sorozatában nem kisebb művész, mint a legendás John Buscema készítette a Frigyláda rajzait – szakmai szempontból Fazekasnak azonban lényegesen jobbakat sikerült megalkotnia. 

Ami pedig az ugyanebben a sorozatban megjelent Sárkönylőt illeti: Marie Severin ugyan hangulatos képeket készített a film-adaptációhoz, ám a főszereplő rajzolt figurája igen kevéssé hasonlított az ifjú Peter MacNicol ábrázatához (aki közben remek karakterszínésszé érett, s ma már főként kicsit elvarázsolt tudósfélék megformálása jut feladatául), Fazekas viszont az általa teremtett, szecessziós motívumokkal átszőtt formavilágban, egészen egyedi módon értelmezte újra a filmet. 

 

A nyolcvanas évek végétől a videotékák országos hálózatának kiépülésével, a televíziós műsorkínálat megsokszorozódásával azonban a filmképregény elvesztette létjogosultságát: a néző immár nem a rajzban rögzített történetet akarta haza vinni, hanem magából a filmből szerezhetett saját példányt. Néha egy-egy filmsiker még utat talált a képregény felé: 1997-ben a Füles évkönyve számára Kiss Ferenc forgatókönyve alapján elkészül az Evita.

 

A realista ábrázolás hagyománya Fazekas munkásságában 1990 után aztán sajátos módon élt tovább: a magyar irodalom a filmtörténetbe is bevonult klasszikusainak feldolgozásakor (A kőszívű ember fiai, 1998, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, 2001, forgatókönyv: Kiss Ferenc, Rákóczi hadnagya, 2004)  kedvtelve ruházta fel a főszerepet játszó művészek arcvonásaival karaktereit. 

Hasonlóan járt el a filmtörténet számos külföldi és hazai klasszikusa esetében is. A Gerolsteini kalandban (2004) példátlan bravúrral egyenesen egy operettet sikerült képregénnyé formálnia, 2003-ban a Lollobrigida és Gerard Philipe főszereplésével készült Királylány a feleségem képregény-változatát alkotta meg, az általa rajzolt Robin Hood figurájában pedig Errol Flynn legendás alakítása éledt újra. S aztán ott volt a Csodacsatár, amivel Fazekas 2007-ben Puskács Öcsi emléke előtt rótta le tiszteletét…

Nem csak Fazekas rajztudásáról tanúskodnak ezek a képek – a vizuális szórakoztatás műfajai közötti lehetséges átmeneteknek is sajátos visszatükröződései. A film és a képregény között mindig szoros volt a kapcsolat. A „jó” képregény már a harmincas-negyvenes években is filmszerű volt: Will Eisner, mutat rá a legendás forgatókönyvíró, Alan Moore, annak idején Orson Welles és az őt a XX. század negyvenes éveiben körülvevő filmkultúra, filmtechnika hatása alatt alakította ki képregény-formanyelvét – azt a formanyelvet, melyet aztán képregény rajzolók generációi próbáltak követni. Ám közben alapvetően változott a filmtechnika, változott a vizuális kifejezés eszköztára – s a képregénynek ehhez bizony nem mindig sikerült hozzá igazodnia. Fazekas „dramaturgiai fordulata” a nyolcvanas évek elején egy ilyen – sikeres – kísérlet volt. A stílusváltással a cselekményhez, a témához igazodott – és persze az olvasók elvárásaihoz. 

Ám Fazekas azt is pontosan érzi, hogy az olvasó más elvárással közelít Perseus kapitány vagy a magyar múltba visszatérő időutazók egy kalandjához (Mohács kommandó), s nagyon másként egy klasszikus, magyar irodalmi alkotás, vagy épp a magyar történelem egy epikus korszakának, például Hunyadi János életének feldolgozásához. Mindhárom történet forgatókönyvét Bán Mór írta – mégis, a szerzőpárosnak három, egészen különböző alkotást sikerült létre hoznia. Ami mindháromban közös, a téma tisztelete, s a kivitelezést, a dramaturgia- és képi világ eltérő megválasztását lehetővé tevő mesterségbeli tudás, no meg a kreativitás, mely akár még a játékosságot is megengedi. 

 

A régi magyar filmek elbeszélő nyelve, képvilága, Básti Lajos és Latinovits Zoltán, Zenthe Ferenc és Szirtes Ádám, Rajz János és Feleki Kamill, s a többiek legendás alakításai „beleégtek” a kulturális emlékezetbe. És a fazekasi, talán hitelesnek, de mindenképpen őszintének mondható ábrázolásmódnak köszönhetően mostanra végérvényesen otthonra találtak a „realista” magyar képregényben is…