2012. február 14., kedd

Úr, aki írt: Szapudi András emlékezete


Lelkes ifjúként sok mindent megtettem, amit érettebb fejjel már nem. A hetvenes évek derekán például eldöntöttem, hogy „ráveszem” a megyei pártlap, a Kisalföld szerkesztőit, közöljenek má’ képregényt. A küldetés két szempontból volt lehetetlen: én még nem tudtam képregényt rajzolni, az újságnak meg – mint ahogy talán a Tolna Megyei Népújság kivételével egyetlen vidéki lapnak sem – nem volt szándéka a politikailag zavaros műfaj irányába nyitni. A szerkesztőségnek írt levélre mindazonáltal választ kaptam, a kulturális rovat vezetőjéhez, Szapudi Andráshoz irányítottak. Annyit tudtam róla, hogy íróember, szépen odatett esszéi, irodalmi riportjai, elbeszélései szoktak megjelenni az újságban. Akkoriban „jött ki” a Kozmosznál első könyve, A szél torkában.


Telefonon beszéltünk, s a megadott időben egy kazalnyi mutatvány-rajzzal felkerestem. Egy igen szőrös, őszülő sörényű, veres képű és hihetetlenül náthás ember került elő a szerkesztőség mélyéről, aki két szipákolás között elmélyülten forgatta a rajzokat. „Nézze, fiatalember. Rajzolni láthatóan tud.” Akkor még nem sejtettem, hogy tőle ez mekkora dicséretnek számít. „Persze még van hova fejlődnie. Viszont képregényt se most, se később nem tudunk közölni.” Nagy orrszívás. „A rajzait talán igen. Jöjjön vissza egy-két év múlva. Addig is halljak magáról.” 

 

Én nem siettem vissza, ő viszont idővel elköltözött Győrből. A nyolcvanas évek elején, mikor a házasságunk révén Siófokra kerültem, újra találkoztunk. Akkor már pár éve a Somogyi Néplap siófoki szerkesztőségét vezette. A dél-Balaton kiemelt hírei, a kultúra, az idegenforgalom hozzá tartoztak. Sokszor volt vendége a Siotour igazgatójának, dr. Fodor Jánosnak. Legtöbbször Szántódpusztán kötöttek ki, ahol nem hiányzott a jó étel s a jó (és főként sok) ital sem. Mert inni, jobban mondva mulatni szeretett, s tisztesség ne essék szólván, tudott is. A berúgásaiban stílusos volt. Remekül zongorázott, rengeteg nótát tudott, s nagy átérzéssel, nem is rossz hangon tolmácsolta azokat. Munkája eredményén ez sosem látszott meg: mindig szép magyarsággal, mívesen írt. Életképeket rajzolt, letűnt korokat tudott megidézni, de ha épp ez kellett, akkurátusan csak a tényeket adta vissza. Mikor 84 körül elkezdtem a Dunántúli Naplónak dolgozni,  szegről-végről kollégák lettünk, s ahogy közelebbről megismertem, egyre többre tartottam. Idővel olyan barátság-féle alakult ki köztünk. Később, amikor a helyi lapot szerkesztette, együtt dolgozhattam vele, amikor meg magam is szerkesztő úrrá váltam, egészen közeli barátságba keveredtünk. Se akkor, se később nem tudott vissza emlékezni első győri találkozásunkra…


Úr volt, aki írt. Kisnemesi családból, Sövényházáról származott (2007 óta ott utca viseli nevét). Édesanyja, az imádott Mama hosszú életet élt, András sűrűn látogatta, állandóan levelezett vele. Édesapját, Szapudi-Laendler Istvánt, aki tehetséges festőművész volt (és gazdálkodó földbirtokos) 1945. január 16-án Mosonszentmiklós határában végezték ki – nővérével együtt - a nyilasok, mert a Hanság fölötti légi harcban lezuhant angol pilótát rejtegetett. Valamelyik falubéli jelentette fel – ezt Szapudi sosem tudta megérteni. Hat éves volt akkor. Apja képei között nőtt fel (ennyi maradt a sövényházi birtokból, ami annak rendje és módja szerint elkonfiskálásra került), értett a művészethez. Tehetsége viszont inkább az íráshoz volt. Tanítóképzőt végzett (1958), a hatvanas években újságíró oklevelet, később tanári diplomát szerzett. 


Első sorban irodalmár és szerkesztő volt, akinek viszont újságíróként kellett megélnie, beilleszkednie. Könyvei sem összefüggő „nagyregények” voltak, inkább elbeszéléseit, kisregényeit gyűjtötte egybe. Az embereket szerette, értette. Be tudta fészkelni magát élethelyzetekbe, meglátta hétköznapi dolgok apróságai mögötti mély tragikumot vagy épp felszabadult boldogságot. A férfi-nő kapcsolat örök témája volt. Szerette az asszonyokat, s bizony néha kiszerkesztette (no persze kellő diszkrécióval) kalandjait. Pályája egyenletes volt, ha nem is túl izgalmas. Kapott díjakat, öt-hat évenként megjelentek kötetei. Siófokon megszerették – kicsit görnyedt alakja már úgy hozzá tartozott a városképhez, mint a víztorony, ami felé a szerkesztősége ablaka nézett.

 

A rendszerváltást rosszul élte meg, és nehezen találta helyét az új világban. Az antalli Magyarország az ő országa kellett volna, hogy legyen – de nem az lett. Lapot alapított: dr. Kovács Pál, a nagy reformkori győri tudós és irodalmár legendás Hazánkjának (1847-1848) égisze alatt indította újra – Petőfivel a címlapon. Senki nem hitte, hogy egy irodalmi lapon (amelyet szívvel-lélekkel, nagy hozzáértéssel, s igen színvonalasan szerkesztett) pénzt lehet keresni, vagy akár az az önköltséget vissza hozhatja. De hát emdéefes politikusok (ez egyikük a mostani kormánypárthoz igazolva még ma is ott ül a Parlamentben) nyugtatták: „erre mindig lesz pénz, András – mit támogasson a nemzeti kormány, ha a te nagy dolgaidat nem?” Az akkoriban születő, urizáló, velejéig hazug „magyar” kulturális közéletbe ő már nem fért bele. Fel is ültették rendesen: a biztos egzisztenciát adó somogyi újságtól átcsábították egy, az északi parton induló „polgári napilaphoz”, mely viszont nem volt hosszú életű.


Gyakran kísértem riportozni, a helyszíneken fényképeztem neki. Szász Endrénél is együtt jártunk. A nagy ínségben tanácsomat kérte – én meg gondoltam egy merészet. Felhívtam a kulturális államtitkárt – persze csak a titkárnőig jutottam. „Kezicsókolom, a Hazánk Alapítványtól beszélek, ezésez vagyok… Beszélhetek az államtitkár úrral?” „Államtitkár úr ELFOGLALT.” „Értem… Esetleg egy üzenetet át lehetne neki adni?” „Na mondja.” „Lesz a jövő héten egy sajtótájékoztatónk… Szeretnénk államtitkár urat is meghívni…” „Államtitkár úr ELFOGLALT.” „Igen, de nem kéne messzire jönnie… Ott lesz a minisztérium előtt… Bejelentjük, hogy a kormányzat a magyar irodalom ügye iránti érzéketlensége miatt százötven év után másodszor is megszűnik a Hazánk. Persze, ha egy kis támogatást kaphatnánk…” „Hol hívhatjuk vissza?” - kérdezte a most már rosszat sejtő titkárnő. Megmondtam. Két perc múlva csengett a telefon. Az államtitkár volt, saját személyiben. Ordított rendesen. „Hogy képzeli? Maga itt most megzsarolja a szabadon választott magyar kormányt?” „Meg bizony!” válaszoltam vidoran. Rövidre fogva: kaptunk soron kívül másfél millió forintot – papírra. Ezzel aztán még jó ideig elműködött a lap. Újabb csodát később aztán már én sem tudtam tenni. A Hazánk végül eltűnt a süllyesztőben, s vele együtt eltűntek Szapudi szerkesztői reményei is. Két könyvéhez még sikerült szponzort szereznie egy kiváló siófoki ügyvéd, jó barátja, dr. Filiszár Tibor személyében. A Messze Betlehemtől című kötetnek én készítettem el a tördelését, 98-ban feltettük a Magyar Elektronikus Könyvtárba is. Az első kortárs magyar írók között volt, akiknek könyve digitális úton mindenki számára hozzá férhetővé vált.


A rendszerváltás utáni írt történetei fő alakja, Kujtoroghy – ő maga volt. Amolyan Krúdys figura volt ez a Kujtoroghy, régi vágású, magyar úr, aki nem nagyon találja a helyét a világban. Mint Szapudi, meglepve nézi az úrrá avanzsált egykori potentátokat és duplanullás senkiket, akiket a pénz hatalomhoz, a hatalom pénzhez segített, s a rengeteg tehetségtelen embert, aki szeretett magyar irodalmát és az újságírást elfoglalta. A kilencvenes évek derekán vett egy parasztházat Balaton-Főkajáron, nagy lelkesedéssel újította fel. Kiköltöztette a könyvtárát, s maga is inkább ott töltötte idejét. Tehette: tárcaíróként már inkább csak régi újsága, a Kisalföld foglalkoztatta, saját lapja nem volt, s néhány közeli baráton kívül bizony irodalmár kollégái is mintha megfeledkeztek volna róla. Pedig voltak még tervei. Nagy, történelmi drámát akart írni, meg regény-folyamot. Nem nagyon haladt velük.


Mondják: illő halála volt – méltó Kujtoroghyhoz. 2001. szeptemberében egy este újra csatába indult az alkohol ellen, s a harcmezőn, egy kocsmalépcsőn esett el – a szó szoros értelmében. Párja, Irma, akit egy írásában „a Dél-Balaton legszebb asszonyaként” ünnepelt, alig néhány évvel élte túl. Nem a magyar irodalom szállt földbe vele – csak egy darabja. Igaz, a legértékesebbek közül való.